Bevezetés – tárgyalás – befejezés. Ezt tanította a magyartanár hatodikban. Így ír fogalmazást a jó gyerek. Aztán jött Holczer József tanár úr, aki a pont-ellenpont kettősére épülő katarzisról mesélt magyar fakultáción. Azt már nem tudom, hogy az in medias res felütésről mikor tanultam, de egy biztos:
Ami általában a száraz fehér borokat illeti, én mindig azt hittem, hogy azokat a kínai titkosszolgálat szokta használni a kémek kínvallatásához.
Legalábbis ez tűnt az egyetlen elfogadható indoknak arra, hogy bárki is fáradságos munkával borzalmas száraz fehér borokat készítsen.
Ami pedig konkrétan a hazai furmintot illeti, én szőlősgazda nagyszülőkkel megáldva mindig is úgy tudtam, hogy kis hazánkban csak az csinál fehér bort, aki pancsolt bort akar csinálni.
Mert a fehér bor színre, illatra és ízre annyira jellegtelen, hogy ha nem zavaros, és megvan az alkoholfok, akkor igazán nem is tűnik fel senkinek, hogy nem szőlőből készült. A lényeg, hogy fejfájást okozzon, nem?
Itt szúrnám közbe, hogy a cikkíró eszmefuttatása a magról való szaporításról némi tájékozatlanságról árulkodik, mivel köztudott, hogy a szőlőtőkéket mindig ivartalanul, vesszők gyökereztetésével szaporítják, és pont azért, hogy a magról való szaporítással járó változásokat elkerüljék.
És mivel a filoxéravészt nemcsak a szőlőtőkék eltüzelésével, hanem szénkéneggel is eredményesen lehetett kezelni, igazából nincs elvi akadálya annak, hogy akár az összes mai furmint szőlőtőke genetikailag azonos legyen a 17. századbeli legjobb tőkékkel.
Persze ez nem jelenti azt, hogy tényleg azonos is. Viszont mindenképpen azt jelenti, hogy a vesszővel való szaporítás lehetősége miatt soha semmi akadálya nem volt egy homogén állomány létrehozásának.
Mindezek alapján a cikkhez csupán két megjegyzést fűznék.
Azt még megértem, hogy ha valaki a könnyű pancsolás lehetőségének fenntartása érdekében egy olyan jellegtelen ízű szőlőt termel, mint a furmint, akkor a jól sikerült évjáratokból aszúbort próbál készíteni.
Mert ha elég édes és elég szeszes a lötty, akkor biztos hogy jobb áron tudja eladni, mint a száraz fehér bort, amit csak életunt és megkeseredett lúzerek isznak, közvetlenül öngyilkosság előtt.
Azt viszont fel nem foghatom, hogy ha már valaki minőségi bort akar készíteni, akkor miért egy fehér bor készítését erőlteti.
Miért nem inkább valami vörös bort akar csinálni, aminek összehasonlíthatatlanul értékesebb beltartalma, gazdagabb illat- és ízvilága, vagyis sokkal markánsabb karaktere van?
Biztos vagyok benne, hogy legalább annyi - vagy még több - tradicionális magyar vörös fajta közül választhatna, mint amennyi fehér fajta van.
Köszönöm a hozzászólásodat, bár bevallom, hogy pár percig erősen gondolkodtam, hogy töröljem. De aztán úgy döntöttem, hogy inkább maradjon.
Először is. Ha a somlo.substack.com oldal többi posztjait átfutod akkor nyilván észreveszed, hogy egy kizárólag fehér bort termelő somlói borosgazda írását olvastad. Úgy gondolom, hogy a véleményed létjogosultságát nem vitatva azt azért megállapíthatom, hogy egy csipettel több empátiával azért kevésbé grafikusan fogalmaztad volna meg, hogy te a vörös borokat jobban kedveled mint a fehéret.
Amit a fehér borokról írtál az pedig nagyon szomorú. Ezzel együtt a te percepciód az a te valóságod. Azt persze őszintén sajnálom, hogy nem találkoztál még szőlőből készült, gazdag ízű, jó illatú és finom fehérborral.
A fő ok amiért nem töröltem a hozzászólásodat az pedig az, hogy mindenképpen szeretném kijavítani azt a szakmai illetve történelmi tévedést amit a szőlőnövény szaporításáról írtál. Ugyanis ha te rosszul tudtad eddig ezt, akkor nincs kizárva, hogy más egységsugarú fogyasztó is rosszul tudja. Végülis nem lehet minden felső tagozatos iskolás mellé egy növényélettanászt állítani.
Szóval. A filoxéra előtt alapvetően háromféle képpen szapordott a szőlő. Fontos, hogy nem ok nélkül használok itt szenvedő igealakot.
A leggyakoribb szaporítási mód a bujtatás volt. Ezt az ültetvény területének növelésére és tőkehiány pótlására használták. Ez a vegetatív szaporítás nem egyéb, mint a szőlő egyik természetes szaporodási módjának szabályozott keretek közötti felhasználása. A lényege ennek az, hogy ha egy szőlőtőke elpusztul akkor a négy szomszédja közül a gazda kiválaszthatja azt amelyiket szaporítani akar. Majd annak a szomszédnak kiválasztja egy erős vesszőjét és azt a föld alá "bujtatva" vagy oda "bedöntve" áthúzza a hiányos helyre ahol pedig a vesszőt felhúzza. Az így bújtatott vagy döntött vessző gyökeret ereszt majd ha megerősödik akkor el lehet választani arról a tőkéről ahonnan át bujtatták.
Ez a módszer értelem szerűen csak helyben szaporításra volt alkalmazható.
A másik, ugyancsak vegetatív szaporítási mód a talán jobban ismert vesszőről való szaporítás volt. Bár a törvény tiltja ma is sok helyen alkalmazzák, főleg alföldi, homokos vidékeken ahol nem félnek a filoxérától. Ezt a szaporítási módot akkor alkalmazták a gazdák, ha teljesen új ültetvényt telepítettek. Volt ennek a sima és a gyökeres vesszős módja. A lényeg pedig értelem szerűen az, hogy a metszéskor a szaporítani kívánt tőkéről vesszőt szedtek majd azt akár gyökereztetés után vagy simán egyszerűen elültették akár a tőkehiány helyén akár az új ültetvényben. Ez a módszer inkább a tehetősebb, nagyobb birtokon volt jellemző.
De már az XIX. század elején is voltak ilyen vesszőkből létesített szőlőiskolák. A 19-20. század fordulóján az új telepítéseket főként ilyen iskolában előnevelt, gyökeres alanyvesszőkkel végezték. Az amerikai alanyra oltott nemes vesszővel való szaporítás egyértelműen a filoxéra járvány miatt és után jelent meg. Azóta is csekély kivételtől eltekintve ez a fő szaporítási módszer.
Ugyanakkor a döntéssel, bujtatással vagy vesszővel való szaporításról is érdemes tudni, hogy amint azt a cikkben írtam is a szőlőnövény nagyon hajlamos a mutációra. Ez a mutáció az új rügyekkel keletkezhet, amikor az örökítőanyag másolása közben hiba történik. A vegetatív módon szaporított szőlőnövények emiatt ha kis mértékben is de különbözhet a felmenőjétől. Ha ez a különbség jelentős vagy karakteres különbséget hoz be akkor új fajta keletkezik. Így született például a pinot blanc (fehér burgundi) és a pinot gris (szürkebarát) a pinot noir mutációjából.
A harmadik és esetünkben, a téma szempontjából szerintem legfontosabb viszont a legkevésbé ismert és legkevésbé köztudatban levő a szőlő ivaros vagyis a generatív szapordás. A modern mezőgazdasági tudományok, a növényélettan ismeretével a 19. század elején beindult a tudatos szőlőnemesítés. A Csabagyöngye, Irsai Olivér csak két példaként említhető ilyen nemesítés ami talán közismertebb.
De a 19. század előtt is létezett ivaros szaporodás. Sőt, a ma ismert, hagyományos fajták alapvetően mind ilyen spontán keresztezés révén alakultak ki. A genetikai vizsgálatokkal szépen le lehet írni egy-egy többszáz éve használt szőlőfajta családfáját. Ez egy roppant izgalmas és érdekes kutatási terület.
Ugyebár (mint az közismert) a szőlőnövénynek nem kell méhecske, hanem a szél porozza be a szőlővirágot. Ha egy fumint tőke virágát mondjuk egy juhfark tőke pollenje termékenyít meg és az így megszülető termést/magját hagyjuk beérni akkor simán kaphatunk egy furmint-juhfark keresztezést. A magnak pedig ha szerencséje van akkor kicsírázik és gyökeret ereszt. Az ilyen spontán kereszteződés eredménye ugyan nagyon ritkán ad ki jó és további vegetatív szaporításra érdemes utódot, de néha azért csak kiad ilyent is a rendszer.
A szőlőnövénnyel úgy 5-8 ezer éve élünk együtt. Ezen évezredek során pedig pontosan ilyen spontán módon alakult ki a ma ismert többezer szőlőfajta többsége.
Amit viszont a hozzászólásod végén írsz arra nem is tudom, hogy érdemes vagy kell-e egyáltalán ragálni. A szóhasználatodból azt veszem le, hogy alapvetően trollkodásból írtad amit írtál.
Mindenesetre annyit azért reagálnék, hogy leírom neked mi is valójában a különbség a fehér- és vörösborok között.
Egy kétszer kettes mátrixot képzelj el. Vannak a kék szőlők és a fehér szőlők. Az előbbinek a héjában van színanyag, az utóbbiéban viszont nincsen vagy csak csekély. Ahogy alapvetően lehet a szőlőmustban a szőlőgyümölcsöt hosszabb/rövidebb ideig áztatni vagy lehet gyorsan feldolgozni.
Ebben a mátrixban a magas antócián tartalmú (kék) szőlők hosszú áztatással való elkészítése adja a legtöbbek által ismert vörösbort és a színanyagot nem tartalmazó fehér szőlők gyors feldolgozása adja a vékonyabb, világosabb színű fehérborokat. Ugyanakkor a mátrixnak van két másik cellája is. Lehet gyors feldolgozással kék szőlőből is bort csinálni. Ez extrém esetben lehet pont olyan világos int egy klasszikus fehérbor. Ahogy lehet hosszú héjon áztatással, inkább a szalmasárga, aranysárga színbe hajló testesebb, karakteresebb fehérborot is csinálni. Annyit elárulok, hogy mi a Somlón ezen utóbbiban utazunk :)
Szóval nem fekete-fehér ez a történet. Vannak karcsú, könnyed kevésbé karakteres vörösborok mint a siller vagy pirosborok és vannak bármelyik vörösborra beltartalomban és ízintenzitásban köröket verő fehérborok is.
Az, hogy te egy az egyben leszólod a fehér borokat csak arra utalhat, hogy neked még nem volt szerencséd ezen utóbbi kategóriával találkoznod.
Ovidiushoz kötik a mondást, hogy "ignoti nulla cupido", vagyis amit nem ismerünk azt nem is szerethetjük. Szerintem ezt a gondolatot érdemes szem előtt tartani mielőtt olyan vaskos módon beleállsz fehérborokat tisztességes munkával termelő emberekbe.
köszönöm az információgazdag választ, és elnézést kérek a bejegyzésem stílusáért.
Hosszú nap végén írtam, hirtelen felindulásból, és nem fogtam vissza magam.
Amit a hazai fehérborokról írtam, az talán bántó hangvételű volt, de több évtizedes fogyasztói tapasztalaton alapult, ráadásul nemcsak bolti, hanem őstermelői borok alapján is, mivel a rokonságom fele szőlősgazda és szenvedélyes bortermelő volt (szentgyörgyvári hegy és környéke), tehát számtalanszor összehasonlíthattam őket.
Az igazat megvallva életemben csak egyszer ittam jó magyar fehér bort, amit anno Édesanyám kapott ajándékba egy üveggel egy gazdaságtól, amikor egy mezőgazdasági kutatási projektben országjárással és földfelméréssel foglalkozott. Annak tényleg volt teste és illata. Lehet hogy az is olyasmi volt, mint amit ti csináltok Somlón :-)
Csakhogy ezt a fajta testességet és illatot nem nagyon lehet megtalálni a bolti fehér borokban (legalábbis nem a megfizethető árúakban), vörös borból viszont akár még ezer forintért is találsz olyat, amiről már a jó őstermelői borok jutnak az eszedbe.
De akárhogy is van, a lényeg az, hogy a bejegyzésemben kissé érdes stílusban feltett kérdésre (azaz hogy miért foglalkozik valaki fehér bor termeléssel) sikerült tőled teljesen kielégítő, szakszerű választ kapnom :-)
Semmi para nincsen, belefér. Pont erre van ez a substack oldal, hogy el tudjunk érni olyan fogyasztókat akiknek az a borstílus amiben mi utazunk még újdonság.
Ha van szabad tíz perced akkor itt leírtam, hogy mit és miért csinálunk:
Amiért abszolut nem veszem rossz néven a kommentedet, sem pedig a stílusát az pont az, hogy én magam is észrevettem már húsz éve is, hogy mekkora hiány van a testes, gazdag, komoly beltartalmi értékkel bíró fehérborokból. Sajnos tényleg az a rögvalóság amit te írsz, hogy az élelmiszerboltok polcain jellemzően savanyú lőrék állnak amik leginkább elveszik az ember kedvéd a borivástól.
Szia, én voltam az a gaz, aki Tóth István barátunk FB-s posztja miatt megosztottam az írásod az én substackemen, a Diétás Magyar Múzsán.
Emiatt egyrészt sokan olvasták, másrészt viszont kaptál egy tipikus múzsakommentet. A Múzsát nagyrészt én írom (ügyvéd vagyok) kisebb részben Kertész Balázs szerzőtársam, aki közgazdász, és egy elég nagy multicégnél pénzügyes, nem alacsony szinten. Rendszeresen kapunk részletes kioktatásokat jogi-gazdasági témakörben. Szóval ha téged a kommentelőim kijavítanak borászati kérdésekben, az valójában a figyelmük és szeretetük jele. :)
először is köszi a megosztást! Nagy megtiszteltetés, hogy a Múzsán megjelent az írásom. Régi rajongótok vagyok :)
Az ilyen kommentek engem nem zavarnak. Ha nettó trollkodás lett volna (volt egy ilyen is) akkor töröltem volna. De tulajdonképpen a kedves olvasó lehetőséget adott nekem arra, hogy egy fontos témát kifejtsek amit a cikkben azért már soknak tartottam. Meghát végülis alapvetően a bortermelők sara, hogy ilyen negatív vélemény tud valakiben kialakulni a borokról, vagy egy adott bortipusról.
Én is a Múzsa megosztása után keveredtem ide, tegnap gondolkodtam is rajta, hogy hozzászólok, de aztán úgy voltam vele, hogy "vendégmunkásként" nem rondítok ide. Most mégis megteszem, hogy valami - remélhetőleg - pozitív élményed is legyen a váratlan látogatóktól. Szóval az írás szerintem tök jó.
Nekem csak távoli kapcsolataim vannak a borászattal, nagyapám foglalkozott a dologgal, én már csak műkedvelő borfogyasztó vagyok. Valahol mélyen a tudatomban élt mindig az az eszme, hogy az igazán jó, értékes bor a száraz bor, amihez hozzá csapódott az is, hogy nem vagyok igazán édesszájú az italok terén sem.
Érdekes módon ha alapvetően édes bort kedvelő ismerősömet próbáltam elcsábítani a szárazak irányába, akkor mindig valamilyen száraz furminttal próbálkoztam, úgyhogy most - továbbra is teljesen amatőrként - megnyugtattam magam, hogy ráéreztem valami kapcsolatra az édes és száraz vonal között a furmint terén. (A száraz, félédes muskotályokat mindig szentségtörésnek gondoltam, de ezek után lehet, hogy itt is hibás az észjárásom.)
Mindenesetre az utóbbi időben én is elkezdtem megbarátkozni az édes fehér borokkal, és több helyről is azt hallom, hogy tud annak szakmai műértéke lenni, ha valaki igazán jó édes bort tud csinálni, úgyhogy van helye a felfedezésnek.
Fehérek terén a hárslevelű és a kéknyelű a kedvencem, ezekről is szívesen olvasnék.
Be van tárazva egy hárslevelűs írás is, de még sok munka van vele. Ez a furmintos írás is éveket érlelődött és már novemberben elkezdtem a csiszolását, hogy publikálható legyen. A kéknyelűhöz sajnos nem értek, az badacsonyi fajta, nálunk a Somlón mutatóban van pár gazdának.
Az édesborok témája amúgy nagyon izgalmas kérdés. Lehet arról is írni kellene egy kollektív önterápiás funkcióval bíró cikket. Mert rengeteg, de tényleg rengeteg rétege van az édesbor sztorinak.
Ami általában a száraz fehér borokat illeti, én mindig azt hittem, hogy azokat a kínai titkosszolgálat szokta használni a kémek kínvallatásához.
Legalábbis ez tűnt az egyetlen elfogadható indoknak arra, hogy bárki is fáradságos munkával borzalmas száraz fehér borokat készítsen.
Ami pedig konkrétan a hazai furmintot illeti, én szőlősgazda nagyszülőkkel megáldva mindig is úgy tudtam, hogy kis hazánkban csak az csinál fehér bort, aki pancsolt bort akar csinálni.
Mert a fehér bor színre, illatra és ízre annyira jellegtelen, hogy ha nem zavaros, és megvan az alkoholfok, akkor igazán nem is tűnik fel senkinek, hogy nem szőlőből készült. A lényeg, hogy fejfájást okozzon, nem?
Itt szúrnám közbe, hogy a cikkíró eszmefuttatása a magról való szaporításról némi tájékozatlanságról árulkodik, mivel köztudott, hogy a szőlőtőkéket mindig ivartalanul, vesszők gyökereztetésével szaporítják, és pont azért, hogy a magról való szaporítással járó változásokat elkerüljék.
És mivel a filoxéravészt nemcsak a szőlőtőkék eltüzelésével, hanem szénkéneggel is eredményesen lehetett kezelni, igazából nincs elvi akadálya annak, hogy akár az összes mai furmint szőlőtőke genetikailag azonos legyen a 17. századbeli legjobb tőkékkel.
Persze ez nem jelenti azt, hogy tényleg azonos is. Viszont mindenképpen azt jelenti, hogy a vesszővel való szaporítás lehetősége miatt soha semmi akadálya nem volt egy homogén állomány létrehozásának.
Mindezek alapján a cikkhez csupán két megjegyzést fűznék.
Azt még megértem, hogy ha valaki a könnyű pancsolás lehetőségének fenntartása érdekében egy olyan jellegtelen ízű szőlőt termel, mint a furmint, akkor a jól sikerült évjáratokból aszúbort próbál készíteni.
Mert ha elég édes és elég szeszes a lötty, akkor biztos hogy jobb áron tudja eladni, mint a száraz fehér bort, amit csak életunt és megkeseredett lúzerek isznak, közvetlenül öngyilkosság előtt.
Azt viszont fel nem foghatom, hogy ha már valaki minőségi bort akar készíteni, akkor miért egy fehér bor készítését erőlteti.
Miért nem inkább valami vörös bort akar csinálni, aminek összehasonlíthatatlanul értékesebb beltartalma, gazdagabb illat- és ízvilága, vagyis sokkal markánsabb karaktere van?
Biztos vagyok benne, hogy legalább annyi - vagy még több - tradicionális magyar vörös fajta közül választhatna, mint amennyi fehér fajta van.
Kedves Dani,
Köszönöm a hozzászólásodat, bár bevallom, hogy pár percig erősen gondolkodtam, hogy töröljem. De aztán úgy döntöttem, hogy inkább maradjon.
Először is. Ha a somlo.substack.com oldal többi posztjait átfutod akkor nyilván észreveszed, hogy egy kizárólag fehér bort termelő somlói borosgazda írását olvastad. Úgy gondolom, hogy a véleményed létjogosultságát nem vitatva azt azért megállapíthatom, hogy egy csipettel több empátiával azért kevésbé grafikusan fogalmaztad volna meg, hogy te a vörös borokat jobban kedveled mint a fehéret.
Amit a fehér borokról írtál az pedig nagyon szomorú. Ezzel együtt a te percepciód az a te valóságod. Azt persze őszintén sajnálom, hogy nem találkoztál még szőlőből készült, gazdag ízű, jó illatú és finom fehérborral.
A fő ok amiért nem töröltem a hozzászólásodat az pedig az, hogy mindenképpen szeretném kijavítani azt a szakmai illetve történelmi tévedést amit a szőlőnövény szaporításáról írtál. Ugyanis ha te rosszul tudtad eddig ezt, akkor nincs kizárva, hogy más egységsugarú fogyasztó is rosszul tudja. Végülis nem lehet minden felső tagozatos iskolás mellé egy növényélettanászt állítani.
Szóval. A filoxéra előtt alapvetően háromféle képpen szapordott a szőlő. Fontos, hogy nem ok nélkül használok itt szenvedő igealakot.
A leggyakoribb szaporítási mód a bujtatás volt. Ezt az ültetvény területének növelésére és tőkehiány pótlására használták. Ez a vegetatív szaporítás nem egyéb, mint a szőlő egyik természetes szaporodási módjának szabályozott keretek közötti felhasználása. A lényege ennek az, hogy ha egy szőlőtőke elpusztul akkor a négy szomszédja közül a gazda kiválaszthatja azt amelyiket szaporítani akar. Majd annak a szomszédnak kiválasztja egy erős vesszőjét és azt a föld alá "bujtatva" vagy oda "bedöntve" áthúzza a hiányos helyre ahol pedig a vesszőt felhúzza. Az így bújtatott vagy döntött vessző gyökeret ereszt majd ha megerősödik akkor el lehet választani arról a tőkéről ahonnan át bujtatták.
Ez a módszer értelem szerűen csak helyben szaporításra volt alkalmazható.
A másik, ugyancsak vegetatív szaporítási mód a talán jobban ismert vesszőről való szaporítás volt. Bár a törvény tiltja ma is sok helyen alkalmazzák, főleg alföldi, homokos vidékeken ahol nem félnek a filoxérától. Ezt a szaporítási módot akkor alkalmazták a gazdák, ha teljesen új ültetvényt telepítettek. Volt ennek a sima és a gyökeres vesszős módja. A lényeg pedig értelem szerűen az, hogy a metszéskor a szaporítani kívánt tőkéről vesszőt szedtek majd azt akár gyökereztetés után vagy simán egyszerűen elültették akár a tőkehiány helyén akár az új ültetvényben. Ez a módszer inkább a tehetősebb, nagyobb birtokon volt jellemző.
De már az XIX. század elején is voltak ilyen vesszőkből létesített szőlőiskolák. A 19-20. század fordulóján az új telepítéseket főként ilyen iskolában előnevelt, gyökeres alanyvesszőkkel végezték. Az amerikai alanyra oltott nemes vesszővel való szaporítás egyértelműen a filoxéra járvány miatt és után jelent meg. Azóta is csekély kivételtől eltekintve ez a fő szaporítási módszer.
Ugyanakkor a döntéssel, bujtatással vagy vesszővel való szaporításról is érdemes tudni, hogy amint azt a cikkben írtam is a szőlőnövény nagyon hajlamos a mutációra. Ez a mutáció az új rügyekkel keletkezhet, amikor az örökítőanyag másolása közben hiba történik. A vegetatív módon szaporított szőlőnövények emiatt ha kis mértékben is de különbözhet a felmenőjétől. Ha ez a különbség jelentős vagy karakteres különbséget hoz be akkor új fajta keletkezik. Így született például a pinot blanc (fehér burgundi) és a pinot gris (szürkebarát) a pinot noir mutációjából.
A harmadik és esetünkben, a téma szempontjából szerintem legfontosabb viszont a legkevésbé ismert és legkevésbé köztudatban levő a szőlő ivaros vagyis a generatív szapordás. A modern mezőgazdasági tudományok, a növényélettan ismeretével a 19. század elején beindult a tudatos szőlőnemesítés. A Csabagyöngye, Irsai Olivér csak két példaként említhető ilyen nemesítés ami talán közismertebb.
De a 19. század előtt is létezett ivaros szaporodás. Sőt, a ma ismert, hagyományos fajták alapvetően mind ilyen spontán keresztezés révén alakultak ki. A genetikai vizsgálatokkal szépen le lehet írni egy-egy többszáz éve használt szőlőfajta családfáját. Ez egy roppant izgalmas és érdekes kutatási terület.
Ugyebár (mint az közismert) a szőlőnövénynek nem kell méhecske, hanem a szél porozza be a szőlővirágot. Ha egy fumint tőke virágát mondjuk egy juhfark tőke pollenje termékenyít meg és az így megszülető termést/magját hagyjuk beérni akkor simán kaphatunk egy furmint-juhfark keresztezést. A magnak pedig ha szerencséje van akkor kicsírázik és gyökeret ereszt. Az ilyen spontán kereszteződés eredménye ugyan nagyon ritkán ad ki jó és további vegetatív szaporításra érdemes utódot, de néha azért csak kiad ilyent is a rendszer.
A szőlőnövénnyel úgy 5-8 ezer éve élünk együtt. Ezen évezredek során pedig pontosan ilyen spontán módon alakult ki a ma ismert többezer szőlőfajta többsége.
Amit viszont a hozzászólásod végén írsz arra nem is tudom, hogy érdemes vagy kell-e egyáltalán ragálni. A szóhasználatodból azt veszem le, hogy alapvetően trollkodásból írtad amit írtál.
Mindenesetre annyit azért reagálnék, hogy leírom neked mi is valójában a különbség a fehér- és vörösborok között.
Egy kétszer kettes mátrixot képzelj el. Vannak a kék szőlők és a fehér szőlők. Az előbbinek a héjában van színanyag, az utóbbiéban viszont nincsen vagy csak csekély. Ahogy alapvetően lehet a szőlőmustban a szőlőgyümölcsöt hosszabb/rövidebb ideig áztatni vagy lehet gyorsan feldolgozni.
Ebben a mátrixban a magas antócián tartalmú (kék) szőlők hosszú áztatással való elkészítése adja a legtöbbek által ismert vörösbort és a színanyagot nem tartalmazó fehér szőlők gyors feldolgozása adja a vékonyabb, világosabb színű fehérborokat. Ugyanakkor a mátrixnak van két másik cellája is. Lehet gyors feldolgozással kék szőlőből is bort csinálni. Ez extrém esetben lehet pont olyan világos int egy klasszikus fehérbor. Ahogy lehet hosszú héjon áztatással, inkább a szalmasárga, aranysárga színbe hajló testesebb, karakteresebb fehérborot is csinálni. Annyit elárulok, hogy mi a Somlón ezen utóbbiban utazunk :)
Szóval nem fekete-fehér ez a történet. Vannak karcsú, könnyed kevésbé karakteres vörösborok mint a siller vagy pirosborok és vannak bármelyik vörösborra beltartalomban és ízintenzitásban köröket verő fehérborok is.
Az, hogy te egy az egyben leszólod a fehér borokat csak arra utalhat, hogy neked még nem volt szerencséd ezen utóbbi kategóriával találkoznod.
Ovidiushoz kötik a mondást, hogy "ignoti nulla cupido", vagyis amit nem ismerünk azt nem is szerethetjük. Szerintem ezt a gondolatot érdemes szem előtt tartani mielőtt olyan vaskos módon beleállsz fehérborokat tisztességes munkával termelő emberekbe.
Kedves Somlói,
köszönöm az információgazdag választ, és elnézést kérek a bejegyzésem stílusáért.
Hosszú nap végén írtam, hirtelen felindulásból, és nem fogtam vissza magam.
Amit a hazai fehérborokról írtam, az talán bántó hangvételű volt, de több évtizedes fogyasztói tapasztalaton alapult, ráadásul nemcsak bolti, hanem őstermelői borok alapján is, mivel a rokonságom fele szőlősgazda és szenvedélyes bortermelő volt (szentgyörgyvári hegy és környéke), tehát számtalanszor összehasonlíthattam őket.
Az igazat megvallva életemben csak egyszer ittam jó magyar fehér bort, amit anno Édesanyám kapott ajándékba egy üveggel egy gazdaságtól, amikor egy mezőgazdasági kutatási projektben országjárással és földfelméréssel foglalkozott. Annak tényleg volt teste és illata. Lehet hogy az is olyasmi volt, mint amit ti csináltok Somlón :-)
Csakhogy ezt a fajta testességet és illatot nem nagyon lehet megtalálni a bolti fehér borokban (legalábbis nem a megfizethető árúakban), vörös borból viszont akár még ezer forintért is találsz olyat, amiről már a jó őstermelői borok jutnak az eszedbe.
De akárhogy is van, a lényeg az, hogy a bejegyzésemben kissé érdes stílusban feltett kérdésre (azaz hogy miért foglalkozik valaki fehér bor termeléssel) sikerült tőled teljesen kielégítő, szakszerű választ kapnom :-)
Sok sikert kívánok a somlói furmint termeléshez.
Semmi para nincsen, belefér. Pont erre van ez a substack oldal, hogy el tudjunk érni olyan fogyasztókat akiknek az a borstílus amiben mi utazunk még újdonság.
Ha van szabad tíz perced akkor itt leírtam, hogy mit és miért csinálunk:
https://somlo.substack.com/p/bemutatkozunk
https://somlo.substack.com/p/a-sztori
Amiért abszolut nem veszem rossz néven a kommentedet, sem pedig a stílusát az pont az, hogy én magam is észrevettem már húsz éve is, hogy mekkora hiány van a testes, gazdag, komoly beltartalmi értékkel bíró fehérborokból. Sajnos tényleg az a rögvalóság amit te írsz, hogy az élelmiszerboltok polcain jellemzően savanyú lőrék állnak amik leginkább elveszik az ember kedvéd a borivástól.
Szia, én voltam az a gaz, aki Tóth István barátunk FB-s posztja miatt megosztottam az írásod az én substackemen, a Diétás Magyar Múzsán.
Emiatt egyrészt sokan olvasták, másrészt viszont kaptál egy tipikus múzsakommentet. A Múzsát nagyrészt én írom (ügyvéd vagyok) kisebb részben Kertész Balázs szerzőtársam, aki közgazdász, és egy elég nagy multicégnél pénzügyes, nem alacsony szinten. Rendszeresen kapunk részletes kioktatásokat jogi-gazdasági témakörben. Szóval ha téged a kommentelőim kijavítanak borászati kérdésekben, az valójában a figyelmük és szeretetük jele. :)
Szia Sándor,
először is köszi a megosztást! Nagy megtiszteltetés, hogy a Múzsán megjelent az írásom. Régi rajongótok vagyok :)
Az ilyen kommentek engem nem zavarnak. Ha nettó trollkodás lett volna (volt egy ilyen is) akkor töröltem volna. De tulajdonképpen a kedves olvasó lehetőséget adott nekem arra, hogy egy fontos témát kifejtsek amit a cikkben azért már soknak tartottam. Meghát végülis alapvetően a bortermelők sara, hogy ilyen negatív vélemény tud valakiben kialakulni a borokról, vagy egy adott bortipusról.
Én is a Múzsa megosztása után keveredtem ide, tegnap gondolkodtam is rajta, hogy hozzászólok, de aztán úgy voltam vele, hogy "vendégmunkásként" nem rondítok ide. Most mégis megteszem, hogy valami - remélhetőleg - pozitív élményed is legyen a váratlan látogatóktól. Szóval az írás szerintem tök jó.
Nekem csak távoli kapcsolataim vannak a borászattal, nagyapám foglalkozott a dologgal, én már csak műkedvelő borfogyasztó vagyok. Valahol mélyen a tudatomban élt mindig az az eszme, hogy az igazán jó, értékes bor a száraz bor, amihez hozzá csapódott az is, hogy nem vagyok igazán édesszájú az italok terén sem.
Érdekes módon ha alapvetően édes bort kedvelő ismerősömet próbáltam elcsábítani a szárazak irányába, akkor mindig valamilyen száraz furminttal próbálkoztam, úgyhogy most - továbbra is teljesen amatőrként - megnyugtattam magam, hogy ráéreztem valami kapcsolatra az édes és száraz vonal között a furmint terén. (A száraz, félédes muskotályokat mindig szentségtörésnek gondoltam, de ezek után lehet, hogy itt is hibás az észjárásom.)
Mindenesetre az utóbbi időben én is elkezdtem megbarátkozni az édes fehér borokkal, és több helyről is azt hallom, hogy tud annak szakmai műértéke lenni, ha valaki igazán jó édes bort tud csinálni, úgyhogy van helye a felfedezésnek.
Fehérek terén a hárslevelű és a kéknyelű a kedvencem, ezekről is szívesen olvasnék.
Légy üdvözölve :)
Be van tárazva egy hárslevelűs írás is, de még sok munka van vele. Ez a furmintos írás is éveket érlelődött és már novemberben elkezdtem a csiszolását, hogy publikálható legyen. A kéknyelűhöz sajnos nem értek, az badacsonyi fajta, nálunk a Somlón mutatóban van pár gazdának.
Az édesborok témája amúgy nagyon izgalmas kérdés. Lehet arról is írni kellene egy kollektív önterápiás funkcióval bíró cikket. Mert rengeteg, de tényleg rengeteg rétege van az édesbor sztorinak.
Köszi a visszajelzést, keresni fogom a hárslevelűs írást :)