A furmintról / About the furmint

Bevezetés – tárgyalás – befejezés. Ezt tanította a magyartanár hatodikban. Így ír fogalmazást a jó gyerek. Aztán jött Holczer József tanár úr, aki a pont-ellenpont kettősére épülő katarzisról mesélt magyar fakultáción. Azt már nem tudom, hogy az in medias res felütésről mikor tanultam, de egy biztos:

A furmint nem az, aminek gondoljátok!

A furmint nem is egy szőlőfajta. A furmint a magyar bor minden kórságának a tünete, a Kárpát-medencében a gőgös Monarchia romjain nyíló borkultúra virága.

Nincs a magyar bornak, a magyar termőhelyeknek olyan kínja és olyan csodája, aminek a kapcsán ne lehetne pár mondat után a furmintra terelni a szó. Ahogy a furmint kapcsán nincsen e pipacsvirágos szép hazának olyan bornírt baromsága, amiről ne lehetne beszélni. Ahogy egyébként a magyar Nobel-díjas büszkeségeinkről is csak úgy érdemes beszélni, hogy közben pontosan tudjuk: több New York-i és San Franciscó-i étteremben mérnek somlói furmintot, mint a hegytől 45 kilométerre eső Veszprémben.

Eddig elég zavaros? Remélem.

Na, de fussunk neki egy kicsit rendezettebben! A Borászati Lapok egyik 1869-es számában azt olvashatjuk, hogy

„A hol tehát Magyarországon hires fehér bor terem, ott igen kevés kivétellel mindig és mindenkor a furmint viszi a főszerepet; de korántsem mindenütt becsületes furmint elnevezése alatt.”

Azt hiszem, kevés furmintot mérő magyar borospince van, ahol még soha nem hangzott el az a mondás, hogy hát egykoron bizony furmint termett szerte e hazában minden szőlőhegyen. Ez aztán részben igaz is. Vagy nem.

Bármennyire is igyekszem elkerülni, annyi szakmázást azért csak érdemes belevenni a történetbe, hogy a szőlőnövény elképesztően hajlamos a mutációra. Ennek is megvan az evolúcióbiológiai oka, de ezt most tényleg hagyjuk. A lényeg az az, hogy a magról szaporított szőlő magjából nevelt szőlő magjából felnőtt szép szál tőkéről szüretelt szőlőből készült bor nagy valószínűséggel köszönő viszonyban sem lesz az ősanyja tőkéjén termett szőlőjéből készülő borral.

Miért is fontos ez? Egyszerűen azért, mert az európai szőlőállományt lényegében kiirtó XIX. század végi filoxéravész előtt az azonos néven nevezett szőlőfajtán belül is olyan változatosság volt, hogy mai gondolkodásmóddal nehéz lenne ugyanúgy furmintnak nevezni egy, az évszázadok alatt a helyi viszonyokhoz, igényekhez igazodó furmintot, meg egy háromszáz kilométerrel arrébb fekvő dűlőben termő furmintot is. Röviden fogalmazva: az a szőlő, amit szépapáink a Somlón furmintnak neveztek, az nem az a furmint volt, amit Erdőbényén művelt egy ottani gazda.

Maradjunk annyiban, hogy

a furmint múltja inkább néprajzi és etimológiai kérdés, mint szőlészeti vagy borászati.

Az a szőlőfajta, amit mi ma a Somlón furmintnak nevezünk, az sem az a szőlőfajta, amit évszázadokon át furmintnak hívtak az őseink. Régebben egy ültetvényen belül is akár több tucat variációja létezett egy szőlőfajtának. Ellentétben a mai gyakorlattal, amikor egy furmintültetvényben minden szőlőtőke a filoxérára rezisztens amerikai alanyra oltott furmintklónként készült.

Vagyis amikor a pinceajtónak támaszkodó joviális gazda a lopóval a vállán, fél liter bortól elérzékenyülve arról beszél, hogy hát ez a furmint, ez bizony a mienk, csakis a miénk, és már évszázadok óta – na az az, ami egész egyszerűen nem igaz. Mert ez a furmint már nem az a furmint. Sőt, már az a furmint sem volt az a furmint, mert a gyökeresen (szó szerint) máshogy szaporított és válogatott szőlők sokkal inkább egy termőhely-specifikus koktélt alkottak a szinte végtelen változatosságukkal.

De ha a furmint furminttalanításán mint szentségtörésen túl is tesszük magunkat, akkor jön a következő gyalázat. Az, hogy

mi sem azok vagyunk már,

mint amikor még a furmint inkább furmint volt. Dicső múltú szép hazánk az elmúlt nagyjából száz évben megszenvedett két világháborút, három (vagy négy, de ugye ki számolja) diktatúrát, két (vagy három?) forradalmat. A szőlőtermő vidékek lakossága ezen turbulens évszázad során számtalanszor kicserélődött. Jelenleg nincsen olyan szőlőtermelő Magyarországon, akinek a szaktudása visszavezethető lenne a XIX. századba. Nem, nem kell háddekéremezni – az, hogy páran ezt állítják magukról, az nem jelenti azt, hogy a szőlőmetszés meg a hordómosás technikáján túl lényegi kompetenciát tudtunk volna közösségileg megőrizni. Nálunk egyszerűen nincsen meg az a folytonosság, ami Elzászban, Burgundiában és más hasonlóan patinás és szerencsés borvidékeken megvan. Sok előnye van annak, ha egy borvidéket nem szántanak be a Belarus traktorok valami kótyagos tervgazdasági célt követve, és a lakosságot pedig nem hajtják el olykor a lövészárkokba, olykor megsemmisítő táborokba, máskor meg a közeli gyárakba.

De ha nagy nehezen lenyeljük, hogy a mi furmintunk az nem az a furmint, és a mi szőlészeink nem azok a szőlészek, akkor vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy

a fogyasztók sem azok,

mint egykoron a dicsőséges évszázadok során voltak. Kezdjük azzal, hogy a filoxéravész előtti több millió hektó magyar borból a valóságban és a népszerű legendáriummal ellentétben csak homeopátiás mennyiség jutott el a távoli piacokra. A XIX. században termő furminttőkékről szedett szőlők borai bizony elsősorban a Monarchia országaiban és annak közvetlen szomszédságában kerültek kancsóba, pohárba. De ezt a piacot a nagypolitika és a világháborúk több ízben is tönkretették. Tehát szó sincsen arról, hogy az 1990-es években a cilinderes angol lord raccsolva lelkesedett volna, hogy „ohh végle megint lehet lendelni abból a csudás fulmintból”, amit évszázadokon át az ősei is ittak. Na, ilyen nem volt. A lengyel borbarátaink is leginkább a KGST-ben ránk szabott olcsó édes bor emlékeire és a két nép közötti hagyományos jó barátságra alapozva vették fel a fonalat újra. Szó sincsen arról, hogy Krakkó népének közösségi emlékezetében ott lenne az, hogy az 1700-as évek elejéig sok tokaji bort ittak. Nincsen. Ahogy a globális borpiacnak sincsen semmilyen emléke nemhogy a furmintról, de úgy általában a magyar borról sem.

Összefoglalva a bevezetőt: a fajta az nem az, a bortermelők sem azok, és a piac sem az. Szóval, nyugodtan elengedhetjük a historizáló, skanzenborászkodó, a múltbeli vélt érdemekre, modern kori kamumarketingre épülő követelésünket, hogy bizony a furmintnak ott van a helye a világ borlapjain. Nincsen. El kell fogadnunk, hogy vagy a jelenlegi alapokról indulva, minőségre és egyediségre alapozva építjük tovább a furmintot, vagy jön a nemzeti köldöknézegetés, amiben minden kétségen felül erősek vagyunk.

De akkor térjünk rá a furmint modern kori helyzetére! Igazándiból a furminttal mint fajtaborral a kutya nem foglalkozott egészen addig, ameddig 3-4 nagynevű tokaji gazda meg nem jelent a saját száraz furmintjával. Azóta is mindenki a szimpátiájától vagy cinizmusától függően magyarázza ezt a jelenséget. A kánon szerint néhányan meghallották az új idők új szavait, és mivel a termőhelyük maga az aranytojást tojó tyúk, a furmint a munkaügyi központ ingyenes átképzésén aszúsodó,

édes boros fajtából száraz boros géniusszá vált.

A mondás szerint csak a váltókat kell átdobni, és ahol eddig zseniális aszúborok készültek, ott holnaptól nemcsak Burgundiát és Elzászt alázó, de Kaliforniát és Ausztráliát is verő, fantasztikus száraz borok fognak készülni. Kimondottan szórakoztató ebben a témában a legalább fél tucat különféle narratívát meghallgatni. Ember legyen a talpán, aki azt állítja, hogy tudja az igazságot. Ami biztos, az az, hogy a 2000-es években beinduló száraz furmint mögött mindenképpen elismerésre méltó innováció, hatalmas akarat, szenvedélyes vagy talán kétségbeesett elszántság, és nem utolsósorban

komoly tőke és talán politikai akarat is állt.

Na, de lépjünk vissza egyet, a könnyebben fogyasztható témák közé! Miért is a furmint? Mármint nem miért is a furmint, hanem miért jött elő az igény, hogy márkát csináljunk a száznál is több fajtánkból? A borvilágban alapvetően három dologra alapoznak márkákat. Vagy a termőhelyre, vagy a fajtára, vagy pedig a McWine kategóriában ezek egyikére sem. A termőhelyi márkaépítés borzalmasan melós, lassú és nagyon költséges. Egy borvidéket a teljes ismeretlenségből beemelni a globális boros köztudatba százmilliárd forintos kaliberű projekt. Nem, ez nem túlzás. Abban a világban élünk, ahol technológiai cégek egy-egy új termék egyszeri globális kampányára tízmillió eurós nagyságrendben szánnak. A globális piac nem a buttatőtösi búcsú céllövöldéjének kétpálcása. Itt kérnék elnézést mindenkitől (főleg a nagykutyáktól), akik azt hiszik, hogy a rongyos százmilliójukból majd globális marketinget tudnak tolni. Nem fognak. Meg lehet venni pár újságírót kilóra, meg olcsóbb influenszereknek a kezébe lehet adni sok mindent. De egy A+ kategóriás hollywoodi filmszínész dollármilliókért fog lelkesedni a mi furmintunkért. A borvidéki brandépítést elég hamar elengedtük, közösségileg. Sem pénz, sem szaktudás, sem igazándiból akarat erre soha nem is volt, és nem is lesz. Így amolyan „ha ló nincs, jó a szamár is” alapon jött az, hogy akkor építsünk a fajtanévre, vagyis a furmintra. Bejött ez a sárdönének, a kábernének és a pinónak is. Végülis a furmint mint szó a marketingesek álma. Nincsen benne egzotikus dupla mássalhangzó, ékezetes betű, és a magánhangzók eurokonform módon váltakoznak a mássalhangzókkal. Csoda, hogy az autóipar nem találta meg még magának, és nincsen Volkswagen Furmint vagy Toyota Furmint. Ők imádják az ilyen minden nyelven működő márkaneveket. A név nemzetköziesíthetősége állítólag borzalmasan fontos, ezen pörgött az olaszrizlinglobbi éveken át. Végülis igazuk van, a cabernet sauvignon meg a chardonnay is mekkora betli volt. Vagyis nem, de izé, ne zavarjuk össze a bormarketingeseket.

A lényeg az az, hogy ki lett találva, hogy a furmintból

márpedig mi globális sikersztorit csinálunk.

Ha törik, ha szakad. Szép feladat, komoly kihívás. Egy alapvetően neutrális ízű, éretlenül savanyú, éretten cukros, a botritiszre érzékeny fajtával van egy frankó tízpróbás atlétánk, aki sok műfajban ügyes, de csak abban világbajnok, amit állítólag most húznak le a listáról. Merthogy az a mondás, hogy csökken az édes borok piaca, és egyébként is milyen nehéz édes bort eladni. Ez persze akkora hülyeség, hogy ívet húz, de ez egy másik téma. Hagyjuk. Vagyis a francokat hagyjuk. Komolyan elhiszi valaki, hogy amikor a kokakóláék évente kétmilliárd palack háromputtonyos aszú édességű cukrozott töklevet adnak el, akkor nincsen piaca az édes boroknak? Soha nem pörgött az édes íz piaca annyira, mint manapság, és akkor van olyan ostoba marketinges a világon, aki elhiszi, hogy ne lehetne építeni a legtisztább, legegészségesebb, legösszetettebb édes italra, a természetes édes borokra? Tény, hogy a pinceajtónak támaszkodva, parasztromantikázva, lopóval a vállunkon nem megy. De van egy rossz hírem: a finom, jó minőségű és megfizethető dél-afrikai, chilei, kaliforniai, ausztrál és olasz, német, francia száraz fehérboroktól hemzsegő piacon a száraz furmintra sem rózsaszirmokkal teleszórt, fanfárokkal kísért győzelmi menet vár. Az édes bor pályájáról a száraz borra átmenni csak árkategória-váltás, minden más téren pontosan ugyanaz a kíméletlen verseny vár minket.

De ha el is fogadjuk, hogy globális márkát akarunk a dry furmintból csinálni, akkor érdemes körülnézni, hogy más fajtáknak ez hogyan sikerült. A kedvenc példám a kaliforniai chardonnay. Olyan szinten átütő brandépítéssel futott be, hogy manapság a fogyasztók többsége a vajasságot, a vaníliás füstösséget egyértelműen fajtajellegnek tartja. Holott ezek közhelyesen a borászati technológiából jöttek. Az amerikai chardonnay sikere óta pedig pontosan ugyanezen recept szerint készülnek a chilei, a dél-afrikai, de a mátrai és a villányi sándornék is. A furminttal pedig mindenki úgy van, hogy természetesen jó lenne egy egységes stílus, de az legyen az, amit én csinálok. Így aztán van az, hogy emberfia nem tudja eldönteni, milyen is a száraz furmint. Acélos savú, karcsúan elegáns a wachaui iskola után? Vibrálóan friss, de koncentrált és minimálisan fás, mint Burgundia nagy borai, esetleg kissé édes és mérsékeltebb alkoholú, mint a Mosel-vidék borai? Arra most gondolni sem merek, ha végre

nem valamilyen befutott stílust akarnánk másolni, hanem egy sajátot találnánk ki.

A lényeg, hogy mindenki mást mond, mindenki mást csinál és mindenki másra esküszik. A káosz egy mosolyogni való lekicsinylés, amit a magyar száraz furmint szcénájára mondani lehet. Lényegében nincsen olyan technológiai elem, amiben ne lenne minden szélsőségnek képviselője a száraz furmint vonalán. Csontszáraz versus maradék cukros, fahordós kontra acéltartályos, gyors fogyasztásra vagy hosszú palackos érlelésre való. Sőt, manapság egyre többen kezdik pedzegetni, hogy a jó furmint az olyan, mint a jó cseresznyelekvár, amiben van egy kicsi meggy is. Bár szerintem a legjobb cseresznyelekvár az, amiben már annyi meggy van, hogy cseresznye nem is fér bele. Ilyenkor azért érdemes elővenni egy palack hárslevelűt. Mert, ugye, alapvetően ezzel tartják érdemesnek felütni néhányan a jó száraz furmintot. Nekik egyébként annyiban igazuk van, hogy tiszta furmintot eleink sem termeltek. Bár itt hivatkoznék a korábbiakra, hogy régen a tiszta furmint is inkább egy tucatnyi furmint változatát jelentette. Nincs kizárva, hogy a száraz furmintnak is itt van a megoldása elrejtve. De a termőhelyhez illő furmintváltozat megtalálása az egy vagy inkább két emberöltős feladat.

Mostanában meg mindenre azonnal akarjuk a választ.

Mindezt látva nagy bátorságra vall előállni azzal az ambícióval, hogy akkor most megmondjuk az egyetemes igazságot, hogy mi is a világverő száraz furmint receptje. Ilyen nincsen, aki ilyen receptet lobogtat, az lobogtathatna egy derűre okot nem adó elmeorvosi szakvéleményt is magáról. Ami biztos, hogy neutrális fajtaként olyan gyümölcsbombákkal szemben, mint a konkurencia rajnai rizling, pinot gris és sauvignon blanc, soha nem fog a furmint sziporkázni. Rothadásra, vagyis botritiszre érzékeny, azaz nem éppen az organikus trendet követők kedvence. Ráadásul későn is érik, így a klímaváltozás miatt egyre szélsőségesebb időjárási viszonyok sem kedveznek neki.

Egy dologra mindenképpen kiváló a furmint: a termőhely bemutatására. Ezt egészen biztosan Tokajtól a Mátrán és a Somlón át Zaláig minden furminttal dolgozó gazda elismeri. Első osztályú termőhelyen, sok odafigyeléssel fantasztikusan jó és egyedi terroirborokat lehet a furmintból csinálni. A határozott

termőhelyi jelleg az, ami megbocsáthatóvá tudja tenni a technológiai sokféleséget.

Viszont ha termőhelyi bort csinálunk, akkor azt konkrétan blődség fajtanévvel pozicionálni. Tiszta gáz ez az egész.

Hogy mégis mire jó a furmint? Például erre… Egy ilyen hosszú gondolatsorral rávezetett minket arra, hogy a borpiacon a magyar boroknak egyetlen és csakis egyetlen értékkel van esélye helyet kiharcolnia magának, ez pedig nem más, mint a termőhelyi jelleg. Azzal kezdtem: az a furmint nagyszerűsége, hogy rajta keresztül megláthatjuk az egész Kárpát-medence boros helyzetének a lényegét.

Hogy mi a dolgunk? Semmi. Mert semmi olyat nem tudunk tenni, amivel rövid távon lényeges változást tudnánk elérni. Nem tudunk és nem is fogunk ezer hektáros nagyságrendben furmintot ültetni. Nem tudunk és nem is fogunk belátható időn belül klónszelekciós kísérleteket piaci borrá konvertálni. Nem tudjuk és nem is fogjuk százmillió eurós, 10-15 éves lefutású bormarketing-projekttel megtolni a száraz furmintot. Nem fogjuk megtalálni belátható időn belül az univerzális szőlészeti és borászati technológiát, ami minden furmintos gazdának megfelel.

Egy dolgunk van: aki tud, csináljon olyan

furmintot, ami eladható, és aminek a fogyasztók örülnek.

Az éttermesek kínálják a furmintot, a kereskedők vigyék és fizessék is ki a furmintot. Írni pedig az újságírók írjanak a furmintról, ne pedig a botcsinálta, grafomán borosgazdák.

---

About the Furmint

Introduction – body – conclusion. This is what our literature teacher taught us in the sixth grade. In this structure a good student writes an essay. Then came father József Holczer, who was teaching us the catharsis built on the point-counterpoint duality in classic literature. I can't remember when I learned about the in medias res opening, but one thing is for sure:

Furmint is not what you think it is!

Furmint is not even a grape variety. Furmint is the symptom of every ailment of Hungarian wine. Furmint is the flower of the wine culture blossoming on the ruins of the Austro-Hungarian Monarchy in the Carpathian Basin. There is no pain or wonder of Hungarian wine and terroirs that cannot lead us very quickly to a discussion about Furmint. Every absurd problem and every excitement of this beautiful country leads to Furmint.

Just as it is only worth talking about national pride of the Hungarian Nobel Prize winners if we mention that more restaurants are serving Somló Furmints by glass in New York and San Francisco than in Veszprém city, 45 kilometres from Somló hill.

Confusing so far? I certainly do hope so.

Well, let's approach it a bit more orderly! In one issue of Borászati Lapok from 1869, we can read that "Wherever, therefore, a famous white wine is produced in Hungary, there, with very few exceptions, Furmint always and at all times takes the leading part; but not everywhere under the name of honest Furmint."

I think there are hardly any Furmint producing wineries in Hungary where the winemakers do not mention to their visitors that once before, Furmint was grown on almost each and every vine region in Hungary. And this statement does have some truth. Or not. No matter how hard I try to avoid it, I must talk about some technical details here. The grapevine is incredibly prone to mutation. There is an evolutionary biology reason for this, but let's not go that deep for now. The point is that if we start breeding a wine grape from seed, after two or three generations the wine made from grapes harvested from the ancestral mother will be very different from the wine made from the third generation descendant.

Why is this important? Simply because before the phylloxera epidemic – what virtually wiped out the European vine population at the end of the 19th century –, there was massive diversity even within the same-named grape variety.

The winegrape varieties adapted to the local terroirs and local conditions during the centuries. Just like the Scottish Highland cow is adapted to the local conditions and became rather different then for example the Dutch Holstein Friesian. Cow – cow, still different. The same happened to Furmint and to any other winegrape varieties before phylloxera. To put it briefly: the grapes that our grandfathers called Furmint in Somló were not the Furmint grown by an other farmer in Erdőbénye.

Let's just say that

the history of Furmint is more a matter of ethnography and etymology than of viticulture or oenology.

The grape variety that we now call 'Furmint' in Somló is not the same grape variety that our ancestors called 'Furmint' for centuries. In the past, there were dozens of varieties of a single grape variety within a single vineyard. Unlike today's practice, where each vine in a Furmint plantation is produced as a Furmint clone grafted onto the phylloxera-resistant American rootstock.

In other words, when the jovial Hungarian farmer leaning against the cellar door and saying that this is our Furmint, it's ours, it's all ours, and has been for centuries – well, that's simply not true. In fact, it is no longer the same Furmint it used to be, because the grapes, which were bred and selected in a radically different way, were more of a site-specific cocktail with almost infinite variety.

But if we get over the desecration of the Furmint, then we can move on to the next equally shameful chapter.

We are not the same either

as we used to be when Furmint was actually more like Furmint. In the last hundred years or so, our delightful country has suffered two world wars, three (or four, but who's counting) dictatorships and two (should have been three, but yet again who’s counting) revolutions. The population of the wine-growing countryside has changed countless times during the last rather turbulent century. Right now in this very present reality, there is not even a single vine grower in Hungary whose expertise and competence can be traced back to the 19th century. It does not matter what few people lie in their marketing material, no, there is no continuity at all beyond the techniques of pruning and barrel washing.

We simply don't have the continuity that Alsace, Burgundy and other similarly prestigious and fortunate wine regions have. Our wine regions were ploughed up by those red star decorated Belarus tractors for the incredible stupid and nonsense Soviet style planned economy. The population of our wine regions, our wine growers, traders and drinkers were all chased and carried away to war trenches and extermination camps or at the best to the nearby factories and industrial cities.

If we have difficulty in swallowing the fact that our Furmint is not the same Furmint as it used to be and our vineyard workers, our traders are not the same vineyard workers and traders as they used to be then we can comfort ourselves with the fact that

neither the consumers are the same

as they once were in past glorious centuries.

Let us start with the rather annoying fact that contrary to popular legend, before the phylloxera crisis only homeopathic quantities of the of Hungarian wine reached distant markets . In the 19th century the wines produced from the Furmint vineyards were mainly consumed in the countries of the Austro-Hungarian Monarchy and its immediate neighbouring countries. But even this market was repeatedly destroyed by politics and world wars.

So sadly no, the Furmint and the Hungarian wine had not been exported in noteworthy quantities overseas or any other distant markets.

Our Polish wine friends picked up the lost thread recently mostly because of the memories of the cheap sweet wine we Hungarians sold them under the Comecon (RWPG in Poland) umbrella and because of the traditional good friendship between the two nations. No question that the people of Kraków have no more collective memory of drinking a lot of Hungarian wine until the early 1700s. Sadly, there is no. I wish there were, but no. Nor does the global wine market have any collective memory of the Furmint neither of the Hungarian wine in general.

To sum up the introduction: the variety is not the same, the wine producers are not the same, and the market is not the same what it used to be.

So, we can safely let go the historical romantic, museum style winemaking attitude, the presumed merits, and fake marketing strategy what insists that Furmint deserves a place on the world's wine lists. It doesn't. Deal with it! We must accept that we either build Furmint from the current foundations, focusing on quality and uniqueness. We must build it from scratch, bottle by bottle or fall back on the good old navel-gazing and blame-shifting practice what hardly takes us and the Furmint anywhere.

But let's now move to the modern situation of Furmint! Truth be told, nobody really paid much attention to Furmint as a grape variety until 3-4 renowned Tokaj vintners introduced their own dry Furmint wines. Since then, there are two different interpretations of what really happened, one is a bit cynical the other one is slightly naive. Pick the one you like. According to the canon, some producers have heard the words of the changing times, and their Furmint automagically transformed

from a grape variety producing sweet, aszú wines into a dry wine genius.

The saying goes that we just have to change the switch (like on railroads), and where brilliant aszú wines have been made for centuries, from tomorrow we will be making fantastic dry wines humbling the winemakers of Burgundy and Alsace, California and Australia. It is great fun to listen to the half a dozen or more different narratives on this subject. Hard to say what is the truth here. What is certain that behind the dry Furmint that took off in the 2000s there was certainly a creditable innovation, a great will, a passionate or perhaps desperate determination and, not least

serious capital and perhaps political will.

And when you drive change on this scale you certainly do need all of these.

But now, let's take a step back and switch to easier-to-consume topics! Why Furmint, you may ask? Not like questioning why Furmint out of the hundred local varieties but in general why and how did the idea arise to create a brand from a variety? In the world of wine, brands are fundamentally built on three things: either the terroir, the grape variety, or in the McWine category, on anything but none of these two. Building a terroir brand is terribly laborious, slow, and very costly project. Elevating a wine region from total obscurity to global wine consciousness is a project of the hundred-million dollar calibre. No, this is not an exaggeration. We live in a world where technology companies allocate tens of millions of dollars for a single global campaign for a new product. The global market is not a shooting gallery at a village fair. I would like to apologize to everyone (especially the big dogs) who think they can do global marketing with their ragged few million dollars. They can but it will not work. You can buy a few silly influencers and put a lot of things into the hands of cheaper celebrities. But an A+ Hollywood film star won't get excited about our Furmint below a seven-digit number. We in fact abandoned the idea of building regional brand long ago, collectively. Neither money, nor expertise, nor a real will was ever available for such project, and there never will be. So, it came about on the basis of 'if there's no horse, the donkey will do,' let's build a brand on the grape variety, that is, Furmint. This approach worked for Sauvignon Blanc, Cabernet, and Pinot as well. In the end, Furmint is a dream for marketers as a word. It doesn't contain exotic double consonants, accented letters, and the vowels alternate with consonants in a very friendly way. It's a wonder the automotive industry hasn't found it for itself, and there's no Volkswagen Furmint or Toyota Furmint. They love such brand names that work in every language.

The point is that it has been decided that we are going to make

a global success story from the Furmint brand.

Come hell or high water we will make it. A fine task, a serious challenge indeed. With a basically neutral variety what is bitter and sour when harvested not ripe enough, botrytis-prone and primarily developed to make sweet wines for centuries. Imagine that you are a great decathlon athlete who is skilled in many disciplines, and world champion in one what is crossed off from the list. Good luck.

All because the rumor is that the market for sweet wines is declining, and selling sweet wines is difficult anyway. To me this sounds like nonsense. I mean, does anyone seriously believe that when they sell billion of bottles of aszú grade sweet soda a year, there is no market for sweet wines? The market of the sweet taste has never been as buoyant as it is today, and still marketers in the wine world do not believe that the purest, healthiest, most complex sweet drink, natural sweet wines has market? Sure there is. It is a fierce market, the consumers are demanding top quality and it takes hard work and loads of money to be successful on that market.

Yeah, leaning against the cellar door and crying over the past glories is not going to help much. But here's the bad news: on the market of the fine, high-quality, affordable dry white wines from South Africa, Chile, California, Australia and Italy, Germany and France, dry Furmint is not doomed to easy victory, either. Moving from sweet wine to dry wine is just a change of price category, but in all other respects it is exactly the same competition. A tough one.

But even if we accept that we want to make the dry Furmint a successful global brand, it is worth looking at how other varieties have done it. My favourite example is the well known California Chardonnay. It has had such a phenomenal brand-building campaign that nowadays the majority of consumers consider the butteriness and vanilla taste as a clear varietal characteristic. Even though these attributes are all coming from winemaking technology. And since the success of American Chardonnay, Chilean, South African, but also the Hungarian Mátra and Villány Chardonnays have been made by exactly the same recipe. As for the Furmint, everyone agrees that it would be nice to have a single and easily recognisable style. Yes, everyone agrees but everyone wants this one style to be the one what they follow. And without compromise. So who can decide what a dry Furmint is? Crispy acidity, sleek elegance after the Wachau school? Vibrantly fresh but concentrated and minimally woody like the great wines of Burgundy, or slightly sweet and more moderate in alcohol like the wines of the Mosel region?

And what about

not to copy an established style, but to invent one of our own?

When it comes to the dry Furmint everyone tells different stories, everyone aims different styles. Calling the situation chaotic is a silly understatement. Bone dry versus residual sugar, wood barrel versus steel tank, for quick consumption or long bottle ageing. Not to mention that, more and more people are nowadays starting to say that a good Furmint is like a good black cherry jam what has a little bit of sour cherry in it. But I think the best black cherry jam is the kind with so much sour cherry that you simply do not use black cherry at all. Yes, I am talking about practice of blending Hárslevelű to Furmint. And that is actually a legit idea. Before the single variety wines came into fashion, our ancestors did not produce pure Furmint either. Specially because of the story I explained before. Not so long ago pure Furmint used to mean more like a dozen varieties of Furmint. It is not impossible that we need to search for the solution of the dry Furmint somewhere here. But finding the right variety of Furmint for the terroir is a massive undertake. Such project will take decades.

But nowadays we want the answer to every hard question immediately.

Seeing all this mess and chaos, it would take great courage to have the ambition to tell the universal and ultimate truth about the winning recipe for the dry Furmint. There is no such thing, and anyone who waves such a recipe could also wave a not so cheering psychiatric diagnosis of himself.

What is certain is that a neutral variety as Furmint is not set up for easy victory. Specially when Riesling, Pinot gris and Chardonnay are running in the same competition.

Furmint also ripens late, so it is not favoured by the increasingly extreme weather conditions caused by climate change. Also as Furmint is extremely prone to fungal infections may not be the first go to a variety of organic producers.

But there is one domain where Furmint is excellent: expressing the terroir, showing the typicity of where it is grown. Every Furmint producer from Tokaj, Mátra and Somló to Zala will subscribe to this. On a first-class terroir, with care and attention, we can make fantastic and unique terroir wines from Furmint.

A distinctive terroir character is what can mask the above mentioned technological diversity.

But, if the strength of Furmint is its ability to express the terroir then how silly would it be to build its brand on its name? Mindblowing, isn't it?

So, what Furmint is really good for after all? For example it is great for this, what me and you together are doing here. After such a long thinking here Furmint helped us to realize that the Hungarian wines have one and only one breakout point and that is the terroir.

I started this story by saying that the great thing about Furmint is that it can help us to see and understand all the key problems and magical wonders of Hungarian wine. That is it. Truly.

So, what do we have to do? Nothing. Because there is nothing we can do to make a significant difference in the short term. We cannot and will not plant Furmint on the scale of thousands of hectares. We cannot and will not convert clone selection experiments into market wine in the foreseeable future. We cannot and we will not sell dry Furmint with a wine marketing project running to hundreds of millions of euros over 10-15 years. We are not going to find a universal viticultural and oenological technology that will suit all Furmint farmers in the foreseeable future.

But still there is one thing we can do.

We can produce fantastic wines from the Furmint vineyards we have now.

That is exactly what we can and what we should do. We should and I promise we will produce Furmint wines to please all the lovers of great terroir wines.

If we bottle fine Furmints and the sommeliers pour Furmints into empty glasses and the wine drinkers drink Furmint then everything will be fine. And one more thing, journalists should write about Furmint, so I would not need to do it any more.