Na. Akkor elmondom, hogy mi is a jó bor / So, let me tell you what makes a good wine

Tudom: bátor, bevállalós cím. De ahogy évek óta morzsolgatom ezt a témát, egyre inkább úgy érzem, hogy nem szabad és nem is lehet óvatoskodni.

Persze tudom, sokan fel fogják vonni a szemöldöküket, vagy éppen legyintenek, hogy majd biztos egy néhány hektáros somlói borosgazda fogja megmondani a frankót abban a kérdésben, amivel híres borszakírók, borbloggerek, Master of Wine-ok, borkereskedők, aranyszájú borisszák sem boldogulnak évtizedek óta. Sebaj.

Szüreti napfelkelte / Sunrise on a harvest day

Mielőtt viszont belecsapunk a lecsóba, tennék pár személyes vallomást. Egyik sem kapcsolódik közvetlenül a bor világához, de a téma szempontjából mégis van jelentőségük. Elsősorban azért, mert a kérdés, hogy mi is a jó bor — bármilyen furcsán is hangzik —, erkölcsi, sőt politikai kérdés. Előre szólok, hogy nemhogy nem kényelmes a gondolatsor, amit lentebb megosztok, hanem sokak számára akár bosszantó is lehet. Ezért előre elnézést is kérek.

Fiatal koromban nem voltam túlságosan eleresztve, konkrétan csóró gyerek voltam. Emiatt a középiskolás és főiskolás éveim során, amennyire lehetett, a vonat- és buszjegyek árát stoppolással spóroltam meg. Egy Budapest–Szeged vonatjegy árából akkoriban pár napig vígan el lehetett karistolni. Ha pedig világot akartunk látni, akkor elég volt egy sátor, hálózsák meg pár váltás ruha, és irány a főutak mellé. Nagyon hamar megtanultuk, hogy amikor beülünk egy vadidegen ember autójába, akkor alkalmazkodunk, idomulunk a sofőrhöz, helyzethez. Senki nem azért vett fel minket, hogy kiosszuk neki az észt, vagy hogy élesben konfrontálódjunk vele. Fontos volt pár pillanat alatt levenni, hogy ki is az, akivel egy autóban ülünk. Fővárosi professzor, expat építőmérnök Franciaországból, szexmunkásokat terítő strici, fegyveres kormányőr, nemzeti érzelmű hazafi, liberális világpolgár, hithű kommunista, evangélikus lelkész, úszómester és rabbi egyaránt volt a sofőreink között. Az én dolgom pedig az volt, hogy megtaláljam mindegyikkel a hangot. Ez jellemzően sikerült is. Ha mégsem, akkor én voltam az, aki kussban maradt, megköszöntem a fuvart, és kiszálltam az első falunál.

A bortermelő egy kicsit ugyanilyen stoppos.

Amikor betér hozzánk egy vendég, hogy bort kóstoljon vagy vásároljon, akkor pont ugyanúgy fogadom, ahogy beültem húsz-harminc éve egy autóba. Bárki lehet az illető. Hithű keresztény, harcos progresszív, új-jobboldali, a közélet iránt totálisan apatikus, cinikus, konteóhívő, pragmatikus, kompromisszumokat kötő megalkuvó. Ahogy e hírlevelek olvasói között is van mindenféle ember. De van pár dolog, ami fixen összeköt minket: a Somló, a bor, a magyar bor, a természet szeretete, a jó társaság szeretete, a szép gondolatok szeretete, a betűk, szavak szeretete. Eme közös értékek miatt merészelek mégis ilyen érzékeny terepre lépni. Teszem ezt azzal együtt, hogy továbbra is tartom: egy borosgazda legyen óvatos, amikor közéleti témában megmondja a frankót.

A másik mindenképpen tisztázandó dolog az a „jó” szó értelmezése. Volt szerencsém középiskolás koromban hit- és erkölcstan tantárgyat tanulni. Akkoriban ez nem volt nagy divat, de ha véletlenül olyan iskolába került az ember, akkor benne volt a pakliban. Na most, a mi hittantanárunk egy meglehetősen furcsa, mondhatni megosztó személyiségű szerzetes volt. Mondott ő sok mindent, amikre kevésbé emlékszem, de egy dolog nagyon megmaradt bennem. Egyik órán a szokásos karcos stílusában feltartott mutatóujjal mondta, hogy „Jó az, ami minden szempontból jó. Például zsebóra.” Igen, zsebóra. Mi persze néztünk, mint a kiszántott egér, hogy elnézést, jól értettük?

Zsebóra? Igen, zsebóra.

Persze a tanár úr gyorsan elmagyarázta, hogy a zsebóra a karra szíjazva is jó, meg falra akasztva is jó és zsebben hordva is jó. Vagyis minden szempontból jó. Mert jó csak az lehet, ami nem pusztán egy szempontból jó. Ez az elgondolás szerintem helytálló a borokra is. A jó bor az nem csak finom, nem csak jó illatú, hanem minden szempontból jó. Tudom, ez kemény elvárás, de én már megszoktam, hogy így nézek borokra, borászatokra.Na de mik is ezek a más szempontok?

Mije is van a bornak az ízén, illatán és színén túl?

Termőhelye, termelője, termelési modellje, fajtája, stílusa, analitikája, ára, kereskedője, fogyasztója. Ha kihagytam valamit, akkor kérlek, szóljatok. De talán ezek a legfontosabb szempontok, amikből egy bor jósága megvizsgálható. Persze a jóság megítélése ezen a felbontáson már nem feltétlenül objektív, sőt. Simán lehet, hogy egy, az én szívemhez közel álló borvidéket, fajtát vagy borstílust én jónak tartok, ameddig más kevésbé. Ezzel nincs is baj. Érdekes és ugyanakkor szerintem kicsit aggasztó, hogy a borkritikusok, Master of Wine-ok, borszakírók mégis e közhelyesen szubjektív szempontok (íz, illat, fajta, termőhely) körül pörögnek, és mint ördög a szenteltvizet, úgy kerülik azokat a szempontokat, amelyek finoman fogalmazva sokkal egzaktabbak, ám sokkal megosztóbbak is lehetnek. Mint például, hogy ki is a bor termelője. Milyen modellben termelik meg az adott borhoz a szőlőt? Milyen áron és miért azon az áron kerül ki egy bor a fogyasztók elé? Milyen kereskedelmi csatornákat használ a termelő, és kik az adott bor fogyasztói? Ez négy-öt könnyűnek látszó, ezzel együtt nagyon provokatív és megosztó kérdés. Véleményem szerint ezért kerüli a borszakírók, borbloggerek és MW-k nagy része ezt a témát. Pont ahogy stoppos koromban én sem álltam bele minden karcos kérdésbe, amikor felvett egy autó, úgy a borkritikusok sem mernek az érzékszervekkel fogható attribútumokon túl vizsgálódni. Megértem én a konformizmust, de most egy lépéssel beljebb mennék ebben a témában. Ki is a bor termelője?

Egy régi jó barátom egy világmegváltó borozás és beszélgetés közben kézlegyintéssel intézte el ezt a kérdést:

„Szar ember – szar bor, jó ember – jó bor.”

Derültünk az azóta mémesedett mondásán, tudtuk és tudjuk, hogy ez azért nem így van, de azt is tudtuk, hogy miért mondta ezt a kolléga. Ha elfogadjuk – és ugye miért is ne fogadnánk el –, hogy a borkészítés egyfajta művészeti alkotómunka, akkor érdemes Hegelhez nyúlni, aki szerint a művészet a szellem és az emberi tudat egyik legmagasabb megnyilvánulási formája, amelyen keresztül az önmegvalósítás, a szabadság és az igazság kifejezésre jut. Nem vitáznék Hegellel, de szerintem ez nem csak a művészetekre, hanem minden alkotómunkára, amelynek esztétikailag értékelhető eredménye van, elmondható. A kérdés az, hogy lehet-e szépet és jót alkotni romlott szellemmel, korrupt tudattal. És ha igen, akkor biztosan elég széles értelemben vettük-e a szép és a jó szavak értelmét? Ugyanakkor a művészetek területén már ezerszer lerágott csont, hogy kell-e, szabad-e az alkotót leválasztani az alkotásról. Csodálnánk-e a gízai piramisokat, ha tudnánk, hogy a főmérnöke, Hemiunu verte esetleg a feleségét? Na és mennyire sportszerű eltörölni egy mai alkotást az alkotó szarházisága miatt, miközben Hemiunu a források hiányos volta miatt ezt simán megússza? Én mindezzel együtt azt mondom, hogy igenis foglalkoznunk kell azzal, hogy ki is a bor termelője, tudunk-e azonosulni az értékrendjével, adott esetben a világnézetével. Persze, ha a termelőről semmit nem tudunk, akkor nyilván ez a szempont kevésbé lesz erős a bor jóságának a megítélésénél. Az más kérdés, hogy akarok-e olyan bort inni, aminek a termelőjéről semmit nem tudhatok.

De ha már eddig eljutottunk, akkor hadd mondjak ennél konkrétabbat is. Néhány éve egy nagy, híres és elismert magyar borászatnál a hatósági ellenőrzés során kiderült, hogy hát a palackokban nem az van, mint ami a címkén szerepel. Eltűnt a pincekönyv, vagy nem is volt ilyenjük soha. Senki nem tudja, hogy pontosan mi volt a simli, de hogy valami nem volt gömbölyű a történetben, az fix. A törvény szava szerint borhamisítás az, amikor a palackban nem az van, amit a címke alapján várnánk. A termelő jó pár bora hirtelen eltűnt a polcokról. Majd néhány hónap után minden ugyanúgy ment tovább, mintha mi sem történt volna. Borszakírók, borbloggerek sora dicsérgette újra a termelő borait, éttermek sora rakta ismét itallapra azokat, kereskedők vették és adták. Tényleg? Komolyan? Ennyire nem számít az, hogy a bortermelő mit is csinált? Nem fontos?

Fincsi a bor, és ennyi?

Vagy a másik kedvenceim azok a termelők, akik az 1990-es rendszerváltás előtt az államszocialista tervgazdaság idején kerültek politikai hátszéllel olyan pozíciókba, amelyekből aztán az 1990-es évek elején ügyesen privatizálták, maguknak ajándékozták a közvagyont, és építették fel a borászataikat. Ne legyünk finomak: igen, ők lopott közvagyonból adják elő most a joviális agrárvállalkozót. És naivak se: mikor az én saját munkámmal megkeresett pénzből felépített borászatomból kikerülő borok versenyeznek a piacon, akkor azok a termelők, akik bizony a részben tőlem is ellopott tőkéből építették fel a borászataikat, versenyelőnyben lesznek velem szemben. A kérdés az, hogy tud-e erről bárki, és ha tud, akkor zavar-e ez rajtam kívül bárkit. Jó-e az a bor, amelyet elsíbolt közvagyonból készített a termelője?

Persze ezek már bőven 30-40 éves történetek, amelyeknek nehéz utánamenni. Tényfeltáró újságíró legyen a talpán, aki fel tudja göngyölíteni ezeket a régi történeteket. Én a magam részéről mindenesetre ragaszkodom ahhoz, hogy ha egy termelőről ilyen disznóságokat tudok, akkor annak a borát én nem fogom jónak tartani. Akkor sem ha azok a borok amúgy finomak, jó szagúak és szép színűek. Lásd zsebóra.

De ugorjunk át az 1980-as, 1990-es évekről napjainkra! És ez az az ingoványos terep, ahol nagyon nehéz nem érinteni a politikát, és nem rálépni senkinek a tyúkszemére. A magyarországi fogyasztóinknak ez a téma kevésbé újdonság, de attól tartok, hogy a tengerentúli, külföldi fogyasztóinknak, kereskedőinknek ez ismeretlen terep.

A közpénzről van szó.

Ha az ember sétál egy-egy magyar borvidéken, akkor nehéz elkerülni azokat a szép nagy táblákat, amelyeken az áll, hogy ez és ez a borászat tíz- és százmilliót vagy milliárdokat nyert arra, hogy építsen valamit. Akár esőelvezető utakat, akár támfalakat, akár szőlőfeldolgozó üzemet, akár palackozót, akár érlelőpincét vagy vendégházat. Amióta Magyarország az EU tagja, ezernyi és ezernyi ilyen pályázaton át ömlöttek be a masszív milliárdok a magyar szőlő- és bortermelő ágazatba.

Az egymilió euróból “felújított” része a Somlói-várnak ami azóta természetesen nem látogatható. The “renovated” part of the Somló-casttle what burned 1 million euros public money. The renovated part is not open for visitors.

Mondanom sem kell, hogy ezek az EU-s pénzek kivétel nélkül valamilyen kapacitásnövelő vagy turisztikai célra lettek kiírva. Aki nem Magyarországon él, nem ebben a rögvalóságban létezik, az esetleg nem tudja, hogy ezen pályázatok jelentős része erősen korrupcióban pácolódott és pácolódik ma is. Bár manapság a pénzcsapokon egyre kevesebb pénz csepeg, két évtizeden át kontrollálatlanul dőlt a lé. A formátum pofonegyszerű volt: túlárazott projektekre, eszközökre adták be eleve a pályázatokat, és a kivitelezés, eszközbeszerzés kreatív lepapírozása után kimaradt zseton egy részét visszacsatornázták a pályázatíró cégeknek, pályázatelbírálóknak, a maradékon pedig risztelt a pályázó és a kivitelező. A nem európai olvasóknak annyi segítséget még nyújtok, hogy pontosan ugyanilyen formátummal lapátoltak ki eurómilliárdokat minden olyan EU-tagországban, ahova az EU kohéziós pénzalapjaiból fejlesztési pénzeket csatornáztak. A korrupció melegágya és a minden észszerűséget nélkülöző ostobaság örömünnepe ez a pályázatosdi. Csak ugye, ameddig az újságban egy-egy dél-olaszországi pénzpumpaprojektről olvasok, addig megvonom a vállamat. De ha az én piaci versenytársaimat tömi ki így a korrupt és ostoba rendszer, és egy feltételezett kereskedő mondjuk azt mondja, hogy hát idén tőled, Zoli csak N palack bort veszek, a másik termelőtől, akinek a bora olcsóbb az enyémnél, viszont 4*N palackot visz, akkor azért elmorzsolok pár olyan szót, amit a Bibliában nem biztos, hogy megtalálnánk. Szóval, hadd tegyem fel azt a kérdést: jó-e az a bor, amelynek a termelője a mindenféle humbug vagy tök fölösleges és értelmetlen, kamu pályázatosdival tudott közpénzből olcsósítani?

Arról nem is beszélve, hogy ezekkel a pályázatosdikkal bizony satuba szorítják a bortermelő érzékenyebb testrészeit, és ha kell, akkor azért kisebb szívességeket tudnak kérni akár politikusok, akár a hatalomhoz közel álló vállalatok is. Így fordult elő, hogy amikor a borvidék közösségileg akart tiltakozni egy útépítési projekt ellen, mert szerintünk az ártott volna a borvidékünk ökoszisztémájának, akkor azért voltak olyan termelők, akik szóban elmondták, hogy ők nyilván egyetértenek velünk, de nem mernek hangoskodni, mert hát vannak futó pályázataik. Szóval, azért ezekkel az EU-s pénzekkel a helyi hatalom simán sakkban tudja tartani és öncenzúrára kényszerítheti a helyi vállalkozókat. Na most megint csak: jó-e az a bor, aminek a termelője csak azért nem áll ki a termőhely környezete vagy éppen a termelői közösség érdekei mellett, mert korrupt vállalatok és a hatalom rövid pórázon tartják?
De hogy ne mondja senki azt, hogy negatív vagyok, és csak panaszkodom, vagy ha esetleg valaki ezeknek a pályázati pénzcsapoknak a környékén olvassa ezeket a sorokat,

mondok pár tippet is, úgy segítő szándékkal.

A drága döntéshozóknak, eszem a csöpp kis zúzájukat, el kellett volna gondolkodni, hogy pontosan milyen problémát is akarnak megoldani. Ordas nagy baromság volt ész nélkül kapacitásnövelő pályázatokra kiszórni milliárdokat, amikor a probléma nem az alacsony termelési kapacitás volt, hanem a magyar borok minősége és exportliterára. A termelési kapacitás növekedését simán lepapírozhatja bármelyik pályázó gazda. Behúzott X millió forintot, hogy növeli a kapacitását, majd szépen bekummantotta a szüreti jelentésben a megnövekedett termelést. A többlethez vásárolt feketén szőlőt, és kézcsókom. Ennyi. A papír bármit elbír. Bezzeg ha arra kaptak volna, kapnának a termelők támogatást, hogy növeljék az exportliterárukat, akkor az egy mérhető cél, amit ha elér a termelő, akkor pénze is több lesz. De pusztán a megnövelt kapacitásból, főleg ha az full kamu, nem lesz több pénze a gazdának. Ahogy a „vendégházakra” meg a pincepalotákba ömlesztett milliárdokból sem lesz senkinek többletbevétele. Régiós szinten kellett volna infrastruktúrára és vállalkozásfejlesztésre, innovációra adni a pályázati támogatást, amiket mérhető eredményekhez lehet kötni. De leginkább az exportliterárral kellett volna, illetve kellene ma is foglalkozni. Ez ugyanis a siker legfontosabb mérőszáma a bortermelő ágazatban.

Szóval ez van. Ez az a kérdés, amit a Master of Wine-ok, borkritikusok, borszakírók és sajnos a kereskedők sem tesznek fel. Hogy jó-e az a bor, aminek a termelője kamu étterem építésével, kamu vendégház építésével, kamu kapacitásnövelő pincepalota építésével kapált ki magának annyi zsengát, hogy az amúgy eladhatatlan bora miatt fixen bukó borászata mégis versenyképes áron tudja adni a termékeit? Alig várom, hogy egy Michelin-csillagos étterem sommelier-je úgy kínáljon a nyájas vendégeknek egy bort, hogy ez egy kellemes, fűszeres illatú, délceg savszerkezetű, hosszú utóízű, tartalmas bor, aminek a termelője éppen most húzott be egymillió eurót az ökoturizmus fejlesztésére, ami azt jelenti, hogy félmillióból megvettek és lemeszeltek két parasztházat, amibe soha turista be nem fogja tenni a lábát, de a maradék félmillióból milyen szép címkét csináltattak erre a palackra, amit utána feleannyiért tudtak eladni nekünk, mint egy másik termelő, aki nincsen bedrótozva a közpénzosztó hatalomba.

És akkor még csak a bor termelőjéről, a bortermelési modell finanszírozásáról beszéltem.

Bele lehet menni még mélyebben abba, hogy ki is a bor termelője. Aki érti, érti; aki nem akarja, az nem érti. Vajon mennyire szempont a bor jósága szempontjából, hogy a termelője a birtokát és a pincéjét milyen tőkéből is építette fel? A bor, aminek a termelője mondjuk megörökölte a szüleitől a gazdaságot, vagy exitelt egy menő startup vállalkozásból, vagy bejött neki a day-trade, és úgy húzott be elég induló tőkét, az hogyan viszonyul ahhoz a borhoz, aminek a termelője mondjuk erkölcsileg megkérdőjelezhető módon szerezte az induló tőkéjét? Lehet-e jó egy olyan bor, aminek a termelője a traktorját, csúcstechnikás présgépét olyan pénzből vásárolta, amit mondjuk kokaincsempészésből vagy szervkereskedelemből keresett? A kizárólag állami megbízásokból meggazdagodott borász tulajdonosokról most ne is beszéljünk. 

Lehet-e jó egy olyan bor, aminek a termelője minden egészséges értékrendű emberi mérce szerint vállalhatatlan módon szeg meg erkölcsi szabályokat? És ebbe mindenki gondoljon bele azt, amit akar vagy mer.

Mert jó az, ami minden szempontból jó.

Mint a zsebóra. Vagy, hogy irodalmi párhuzamot mondjak, Nemecsek Ernő a Pál utcai fiúkban jó. Aunt Polly a Tom Sawyer kalandjaiban is jó. Simon a Legyek urában az, aki a jó. A jó erkölcsi és nem pusztán egy gyakorlati attribútum.

Én úgy gondolom, hogy így érdemes megközelíteni azt, hogy mi is a jó bor. Finom, jó illatú tud lenni sokféle bor. De a jó bor az sokkal ritkább.

És akkor álljon itt egy szabadkozás.

Én törekszem arra, hogy a mi boraink jók legyenek. Nemecsek Ernő-i, simoni és Aunt Polly-i értelemben, és persze zsebóra értelemben. Hogy ez sikerül-e, azt nem tudom. Azt tudom, hogy igyekszem, igyekszünk. Meg azt, hogy természetesen semmilyen erkölcsi nagyszerűség nem kompenzálja azt, ha egy bor rossz ízű. Lehet bármennyire jó fej egy borász, lehet erkölcsileg feddhetetlen, azért az is fontos, hogy a borai finomak legyenek.

---

So, let me tell you what makes a good wine

I know, it’s a bold, daring title. But as I’ve been thinking about this topic for years, I increasingly feel that we can’t and shouldn’t be overly considerate. Of course, I know, many will raise their eyebrows, or simply brush it off, thinking, sure, a small winemaker with a few hectares on Somló is going to tell us the truth about something that famous wine critics, wine bloggers, Masters of Wine, wine traders, and avid wine drinkers haven’t managed to figure out for decades. But I am not too worried. Before we dive in, though, I’d like to make a few personal confessions. None of these relates directly to the world of wine, but they are still important for the topic. Mainly because the question of what makes a good wine is, as strange as it may sound, a moral, even a political question. I should warn you all in advance that not only is the line of thought I share below may not be comfortable, but for many it may even be annoying. I apologize for that in advance.

When I was young, I wasn’t exactly wealthy; in fact, I was a poor kid. So, during my high school and college years, I saved on train and bus tickets by hitchhiking as much as I could. The price of a Budapest-Szeged train ticket back then was enough to get by for a few days. And if we wanted to see the world, all we needed was a tent, a sleeping bag, and a few changes of clothes, and we’d head to the main roads. We quickly learned that when you get into a stranger’s car, you adapt to the driver and the situation. No one picked us up to be lectured or to be confronted by us. It was important to figure out very quickly who we were riding with. Among our drivers were university professors, expat engineers from France, pimps managing sex workers, armed policemen, hardcore nationalist patriots, progressive liberals, devout communists, evangelical pastors, swimming instructors, and even rabbies. My task there was to find a connection with each one. This usually worked. If it didn’t, I was the one who kept quiet, thanked them for the ride, and got out at the first village.

A winemaker is a bit like that hitchhiker.

When a guest comes to us to taste or buy wine, I welcome them just like I used to sit in a car twenty or thirty years ago. The person could be anyone. They could be a devout Christian, progressive activist, alt-right supporter, someone totally apathetic about public life, cynical, a believer in conspiracy theories, pragmatic, or a compromiser. Just like among the readers of these newsletters, there are all sorts of people. But there are a few things that definitely connect us: Somló, wine, Hungarian wine, a love for nature, a love for good company, a love for beautiful thoughts, and a love for words. These shared values are why I dare to tread such sensitive ground. I do this while still believing that a winemaker should be cautious when making strong statements on public matters.

The other thing that definitely needs to be clarified is the meaning of the word ‘good’. I was lucky enough to study religion and ethics in grammar school. Back then, it wasn’t a very common thing, but if you happened to go to a certain type of school, then it was part of the deal. Now, our religion teacher was a rather strange, daresay controversial monk. He said a lot of things I don’t or rather not remember, but one thing stuck with me. One day, in his usual sharp style, he held up his finger and said, “Good is what is good in every way. Like a pocket watch.” Yes, a pocket watch. Of course, we looked at him like he was crazy, thinking, excuse me, did I hear that right? A pocket watch? Yes, a pocket watch. The teacher quickly explained that a pocket watch is good when strapped to your wrist, good when hung on the wall, and good when carried in your pocket. In other words, it’s good in every way. Because something can only be truly good if it’s not just good in one aspect. I think this idea holds true for wine too. A good wine is not just tasty, not just fragrant, but good in every way. I know it’s a tough standard, but I’ve gotten used to looking at wine and wineries this way. So, what are these other aspects?

What else does wine have besides taste, smell, and color?

Its place of origin, its producer, its production model, its variety, its style, its lab results, its price, its trader, and its consumer. If I missed something, please let me know. But these are probably the most important aspects we can use to assess the goodness of a wine. Of course, judging goodness at this level is no longer necessarily objective. In fact, it’s likely not. It’s entirely possible that I consider a wine region, variety, or wine style that I hold dear to be good, while others might feel otherwise. And that’s fine. What’s interesting, and a little worrying to me, is that wine critics, Masters of Wine, and wine writers focus almost exclusively on these stereotypically subjective aspects (taste, smell, variety, place of origin) and avoid the ones that are more exact yet also more divisive. Like, for example, who the wine producer is. What model do they use to produce the grapes for the wine? At what price, and why is the wine sold at that price? What sales channels does the producer use, and who are the consumers for their wine? These are four or five seemingly simple but very provocative and divisive questions. In my opinion, this is why most wine writers, wine bloggers, and MWs avoid this topic. Just like I didn’t get into every sharp topic when I was hitchhiking, wine critics also don’t dare to look beyond the sensory attributes. I understand the conformity, but I’d like to take one step further into this topic. Who is the wine producer?

During a world-saving wine-drinking conversation an old friend of mine dismissed this question with a wave of his hand like:

“Shitty person – shitty wine, good person – good wine.”

We laughed at his now meme-worthy statement. We knew then and know to day that this isn’t exactly true, but we also knew why did our wine maker colleague say that. If we accept – why wouldn’t we? – that winemaking is a form of artistic creation, then it’s worth turning to Hegel, who said that art is one of the highest forms of human consciousness, through which self-realization, freedom, and truth are expressed. I won’t argue with Hegel, but I think this holds true not just about art but also about any creative work with an aesthetically appreciable result. The question is whether you can create something beautiful and good with a corrupt mind or spirit. And if so, have we taken the words “beautiful” and “good” broadly enough? This debate has been settled a thousand times in the art world: should we separate the artist from the artwork? Would we admire the pyramids of Giza knowing that the chief engineer, Hemiunu, might have been beating his wife? And how fair is it to cancel a modern-day creation because of the artist’s misconduct, while Hemiunu gets off the hook because of missing records? Regardless of what anybody might think, I do say yes; we should care about who the wine producer is, whether we can align with their values or, in some cases, their worldview. Of course, if we know nothing about the producer, this aspect will be less influential in judging the wine’s goodness. It’s a different question though whether I want to drink wine without knowing anything about the producer?

Since we’ve gotten this far, let me go even further. A few years ago, a major, well-known Hungarian winery was, during an official inspection, found to have bottles containing something different from what was stated on the label. It turned out that the winery’s cellar log had disappeared, or maybe they never had one. No one knows what exactly the scam was, but it was clear something fishy had been going on. According to the law, wine fraud is when the bottle content does not align with the label. Several wines from this producer suddenly disappeared from the shelves. Then, after a few months, everything went back to normal, as if nothing had happened. Wine critics and bloggers praised the wines again, restaurants put them back on their menus, and traders bought and sold them. Seriously? Does it really not matter what the winemaker did? Is it really unimportant?

The wine is tasty, and that’s all?

My other favorites are those producers who, during the socialist planned economy before 1990, got into party-appointed positions through political favoritism, and then, in the early 1990s, cleverly privatized and gifted themselves public assets to help them build their wineries. Let’s not be delicate: yes, they’re posing as jolly agricultural entrepreneurs with a backdrop of stolen public assets. Let’s not be naive. When my wines compete in the market against wines from producers who built their wineries using funds stolen from fellow citizens including me, they have a competitive advantage over me. The question is, does anyone know about this, and if they do, does it bother anyone else besides me? Is wine made using stolen public assets a good wine?

Of course, these are 30-40-year-old stories, and it’s hard to investigate them now. It would take a very determined investigative journalist to untangle these old stories. For my part, I insist that if I know such dirt about a producer, I won’t consider their wine good, even if those wines are tasty, smell good, and have a nice color. See the pocket watch analogy above.

But let’s jump from the 1980s and 1990s to today! And this is the slippery slope where it’s hard not to touch on politics and not to step on anyone’s toes. Our Hungarian consumers might be more familiar with this topic, but I fear it’s unknown territory for our overseas or foreign consumers and traders.

We’re talking about public money.

If you walk through any Hungarian wine region, it’s hard to miss the big signs saying winery XYZ has won hundreds of thousands or millions of euros to build something. Whether it’s rainwater drainage roads, retaining walls, grape processing plants, bottling lines, cellars, or guesthouses. Since Hungary became a member of the EU, massive billions have flowed into the Hungarian grape and wine sector through these grants. Needless to say, these EU funds were all aimed at increasing wine production capacity or improving tourism. Those who don’t live in Hungary, who don’t exist in this harsh reality, might not know that a significant portion of these grants has been and continues to be macerated in corruption. While the money taps are dripping less these days, for two decades, the cash flowed uncontrollably. The format was simple. Grant applications were submitted for overpriced projects and equipment, and after some creative accounting on the implementation or equipment purchase, part of the excess money was funneled back to the grant-writing companies, evaluators, and the rest was split between the applicant and the contractor. For non-European readers, the same format was used to siphon off billions of euros in every EU member state that received development money from the EU’s cohesion funds. It’s a breeding ground for corruption and idiotic waste of valuable financial resources. But while a money-pumping project in southern Italy does not touch me deeply, my own competitors being stuffed with public cash by this corrupt and idiotic system cuts deeper. So, when a trader tells me that they’ll buy N bottles from me this year, but four times of that from my competitor, decorated with public money selling wine cheaper than mine, I’ll mutter a few words that you won’t read in the Bible. So, let me ask the question: is the wine any good if the producer has been able to lower their prices using public money through all sorts of humbug or completely unnecessary and pointless, bogus tendering procedures?

Not to mention that with these grants, Powers that be can squeeze the sensitive parts of the winemaker and, if needed, politicians or companies close to power can ask for various favors. Hence it happened that when we as a wine region wanted to protest a road construction project we believed would harm our region’s ecosystem, some producers privately agreed but didn’t dare speak up publicly, because they had ongoing grants and publicly funded projects. So, with these EU funds, the local power can easily keep local businesses in check and force them into self-censorship. Now, again: is a wine good if its producer doesn’t stand up for the environment or the interests of the winemaking community just because they’re being kept on a short leash by corrupt companies and those in Power?

Just so that no one says I'm negative and just complaining, or in case someone around these grant money taps is reading these lines, I'll give you a few tips for good measure.

Our dear decision-makers, bless their sweet, little hearts, really should have figured out  what problem they were actually trying to solve. It was a huge mistake to throw billions at grants for increasing capacity when the problem wasn’t low production capacity. The problem was the quality and per-liter export price of Hungarian wine. Any farmer winning a public grant can easily fake an increase in production capacity. As they received a ton of money to increase capacity, they gleefully show the supposed extra production either via an inflated harvest report , or just by buying extra grapes on the black market, and that’s it. Paper endures anything. Had they received support to increase their per-liter export price, that would have been a measurable goal, and if they achieved it, the producer would also make more money. But the increased capacity alone, especially if it is fake, will not make the farmer any more money. Just like the millions spent on "guest houses" and cottages will not generate any extra income for anyone. At regional level, subsidies should have been given for infrastructure, business development, and innovation, and linked towards measurable results. But most of all, it should have been, and should be, the export price. This is the most important measure of success in the wine sector.

So there it is. This is a question that is not being asked by Masters of Wine, wine critics, wine writers and, unfortunately, by merchants. Is a wine good if its producer, having secured enough money – by building a fake restaurant, a fake guesthouse, a fake capacity-building cellar –, can still sell their otherwise unsellable wine at a competitive price, despite their winery being in a fixed slump? 

I can’t wait for a sommelier at a Michelin-starred restaurant to offer a wine to a friendly guest, saying, “This is a pleasant, spicy, long-finished, structured wine, whose producer just pocketed a million euros for ecotourism development, which means they bought and cleaned  two farmer houses in the hill for half a million, into which no tourist will ever set foot, but with the other half-million, they made such a beautiful label for this bottle that they could sell it to us at half the price of another producer who isn’t wired into the public money distribution system.”

And I’ve only talked about the producer and the financing model of wine production.

We can dig even deeper into who the wine producer really is. Some will get it, others won’t. How much does the source of their capital to build their estate and cellar matter to the goodness of the wine? How does a wine produced by someone who inherited their estate from their parents, cashed out of a successful startup, or struck gold with day trading compare to one whose producer may have gained their capital in morally questionable ways? Can a wine still be good if the producer procured their tractor or high-tech press machine with money from, say, drug smuggling or organ trafficking? And let’s not even get started on winemakers who got rich solely through government contracts.

Can a wine be truly good if its producer violates moral principles in a way that anyone with a sound value system would find unacceptable? Everyone is free to think what they will, but the question remains.

Because good is uncompromising–good in every way. Like a pocket watch. Or to put it in literary terms Ernő Nemecsek in The Paul Street Boys is good. Aunt Polly in The Adventures of Tom Sawyer is good. Simon in Lord of the Flies is good. Goodness is not just a practical attribute; but a moral one.

I believe this is the way to approach the question of what makes a good wine. Many wines can be tasty and smell good. But truly good wine is much rarer.

And now let me offer a disclaimer.

2024 Juhfark - Somlói Apátsági Pince

I strive to make our wines good. Good in the sense of Ernő Nemecsek , Simon, Aunt Polly and, of course, in the sense of a pocket watch. Whether we succeed, I don’t know. What I do know is that we try, we strive. And of course, no moral greatness can compensate for bad-tasting wine. A winemaker can be a great person, morally flawless, but it’s still important that their wines taste good too.