A borversenyekről / About the wine competitions
Érzékeny téma.
Főleg azért, mert vannak számomra igazán kedves boros ismerőseim, akikről tudom, hogy szeretnek borversenyeken zsűrizni; bortermelő kollégáim, akik szeretnek borversenyeken részt venni; és van jó pár ismerősöm, akik számomra teljesen érthetetlen módon szeretik nézegetni, olvasgatni a borversenyek eredményeit. Őket megbántani pedig semmi szín alatt nem áll szándékomban. Ezzel együtt az én álláspontom az, hogy a borversenyeknek abból a szempontból, ahogy azt sokan gondolják, valójában semmi értelme nincsen.
De nézzük a témát egy kicsit pragmatikusabban!
Borversenyből sokféle van. A legegyszerűbb, leghétköznapibb borversenyek a borvidéki borversenyek. Ezekkel igazándiból csak az a baj, hogy borversenynek hívják őket, pontoznak, és érmeket osztanak. Ha ezt a három dolgot elengednék, akkor minden vitán felül ezek nagyon jó bulik lennének. A borvidék termelői kirakják az asztalra a boraikat, amiket aztán saját maguk – vagy egy általuk meghívott grémium tagjai – jól megisznak. (Ők ezt kóstolásnak hívják, de erről majd egy következő cikkben lesz szó.) Tökéletes. Nincs ezzel semmi baj. A probléma akkor kezdődik, amikor ebből a szakmai, baráti borozásból és közösségi seregszemléből valaki „versenyt” akar csinálni. Nekem sajnos sem a szociológiai, sem a kulturális antropológiai tudásom nem elég ahhoz, hogy megfejtsem ennek az okát. Valószínűleg az ember veleszületett versenyszelleme, illetve az alsó tagozatból ismert „kinek az apukája erősebb” arcoskodás lehet a dolog elsődleges hajtóereje. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen „versenyek” tökéletes alkalmak a borvidék erős embereinek a kifényezésére, feldicsérésére vagy éppen a hozzájuk lojális kistermelők vállának a megveregetésére.
Nem érdemes tehát különösebb illúziókat dédelgetni:
ezek a versenyek alapvetően nem a borról szólnak.
Szakmailag két komoly nyűgöm van ezekkel a helyi borversenyekkel. Egyrészt az, hogy a legtöbb borvidéken a valódi élmezőny legnevesebb termelői jellemzően nem vesznek részt ezeken a versenyeken. Másrészt pedig az, hogy a nevezett borok szinte soha nem kereskedelmi forgalomba kerülő tételek. Így aztán szakmailag nincs is sok értelme a dolognak. Az csak egy plusz nyafogás, hogy ezeknek a versenyeknek a zsűrije a legritkább esetben mérvadó, szakmai tudással, borkóstolási gyakorlattal rendelkező ítészekből áll. De mondom, ha ezeknek a helyi seregszemléknek a kényszeres verseny jellegét elengednénk, akkor egy igazán hasznos, közösségkovácsoló és szakmai eszmecserére alkalmas borozás is lehetne ugyanez a buli.
A második jelentős borversenytípus nagyjából ugyanaz, mint az első, csak nagyobb. Nem borvidéki, hanem nemzeti, országos vagy valamilyen régió keretein belül határozzák meg magukat. De a problémák pont ugyanazok, mint a kisebb, borvidéki versenyekkel. Az igazán komoly termelők kerülik az ilyen eseményeket, a nevezett borok pedig gyakran nem a piacról kerülnek az ítészek poharába. A zsűri pedig olyan, amilyen: néha jó, néha gyengébb.
Egyszer régen egy híres magyar borverseny szervezői megkerestek a kérdéssel, hogy miért is nem nevezünk. Mondtam, hogy egyszerű az ok. Azoknak, akik zsűrizni szoktak, nem érdekel a véleménye; a versenyeztetett borok nem feltétlenül ugyanazok, mint amikkel a fogyasztó találkozik; és mert a nevezési díjért nem adnak írásos kritikát a nevezett borokról. Pár hónappal később a szervező felhívott, és mondta, hogy teljes ráncfelvarrást kap a következő évtől a borverseny. A zsűri neves, elismert és nemzetközi szakemberekből fog állni, a nevezett borokat bár a termelők küldik be, a döntőbe jutott tételeket kereskedelmi úton fogják beszerezni, és a zsűri minden nevezett borról írásos kritikát fog adni a szervezőknek, amiket azok eljuttatnak a nevező borászatnak. Ezek után értelemszerűen becsületbeli ügy volt, hogy nevezzem a borainkat. Három éven át futott a verseny nagyjából ebben a formátumban, és amellett, hogy öt borunk is csúcsbor díjat nyert, egy csomó értékes kritikát is kaptunk. Sajnos ez a formátum azonban kérészéletűnek bizonyult. A verseny jogtulajdonosai agybajt kaptak attól, hogy nem a jól bejáratott haverok nyerték rommá magukat, hanem mindenféle jöttment garázsborászatok. Hát, ilyen az, amikor nem lejt a pálya. De ez a történet csak mellékszál. A lényeg az, hogy ezeknek a nagy régiós vagy nemzeti versenyeknek igazán nem sok értelme van. A versenyek mögött nincs akkora médiafelhajtás, hogy az eredményeik valódi piaci hatással bírjanak.
Vagyis konkrétan még a legnagyobb díjak sem rendelkeznek semmilyen reklámértékkel.
Megannyi borversenyt szervező vagy azokon zsűriző ismerősömet kérdeztem, hogy van-e bármilyen piackutatás vagy felmérés, ami bizonyítaná, hogy a versenyeiken osztott díjaknak bármilyen hatása lenne a díjazott borok piaci forgalmára, árára. Soha senki semmilyen bizonyítékot nem tudott erre mutatni. Ebből én azt a következtetést vonom le, hogy vagy nem végzett még senki ilyen irányú kutatást, vagy – ami rosszabb –, hogy végeztek, csak az jött ki, hogy ezeknek a versenyeknek nincsen kereskedelmi hatása. Viszont ebben az esetben termelőként sok értelme nincs ezeken részt venni.
Mondok egy analógiát. Ha egy futóedző nem tud konkrét adatokat mutatni arról, hogy a tanítványai mennyit fejlődtek az ő edzésterve alapján – például hány százalékkal javultak az eredményeik – akkor nem érdemes hozzá csatlakozni, ha a cél a teljesítményjavulás. Lehet, hogy maga az edző kedves, a módszerei biztonságosak, nem vezetnek sérüléshez, sőt jó közösség és barátságos légkör is kialakulhat. Ezek mind értékes dolgok. De ha a cél a jobb versenyeredmény, akkor olyan edzőt érdemes választani, aki már bizonyítottan segített fejlődni más sportolóknak is.
Zsűriként, szervezőként biztosan hatalmas buli egy jó borverseny. Több száz bort kóstolni és megismerkedni egy-egy régió, ország boraival hatalmas szakmai lehetőség. Találkozni kollégákkal, szakmabeliekkel nyilvánvaló módon jó buli. De hogy ezt miért kellene a termelőknek ingyen borral és nevezési díjjal finanszírozni, az számomra megfejthetetlen talány.
Végül pedig jöjjön a harmadik versenytípus, aminek még talán értelme is lehet. Ezek a nagy, nemzetközi borversenyek.
Ezeknek az a funkciója, hogy az ugyancsak nagy, ugyancsak nemzetközi élelmiszerláncok és bornagykereskedések irgalmatlanul lusta és fájdalmasan inkompetens beszerzőinek ne kelljen több tízezer bort megkóstolnia, és ne kelljen több tízezer kilométert leutaznia, hanem egyszerűen megbíznak e versenyek zsűrijében, vagyis lényegében kiszervezik a szakmai értékítéletet. Egy, teszem azt, Fülöp-szigeteki vagy egyesült királyságbeli kereskedőhálózat beszerzője egyszerűen megnézi a futó év nagy nemzetközi borversenyeinek a díjazottjait, és már meg is van a borportfólió vastagja. Az a bortermelő, aki ilyen piacokra, ilyen kereskedők látómezőjébe akar bekerülni, annak célszerű ilyen versenyekre neveznie. A többieknek pusztán mentális önkielégítés céljából érdemes ilyen versenyeken gereblyézni a díjakat. Persze vannak, akik azt mondják, hogy de hiszen a fogyasztók a plecsni alapján vásárolnak, de ez egy olyan városi legenda, amit nekem még adatokkal senki nem tudott alátámasztani. Bemondásra pedig én nem szoktam csak úgy elhinni semmit. Szerintem a vásárlókat nem érdeklik a plecsnik, rosszabb esetben pedig csak röhögnek rajtuk. Főleg úgy, hogy manapság már tényleg egy mozdulattal meg lehet nézni bármelyik palack bornak az értékelését egy tucatnyi okostelefonos alkalmazáson.
De a minden érvet fixen és garantáltan elsöprő tény, ami ékesen bizonyítja, hogy egyik borversenynek sincsen az égvilágon semmi értelme, az egy egyszerű mentális gyakorlat. Mindenki üljön le, és írja le az általa legtöbbre becsült, mondjuk, húsz borászatot. Azokat a borászatokat, amiknek a borait bármikor vakon leveszi a polcról, kirendeli egy étteremben, mert tudja, hogy az jó lesz neki. Na, ezen húsz borászatnak hány palackján szokott borversenyes plecsni lenni? Köszönöm. Ahogy matekórán szoktuk egy-egy tétel bizonyítása végére írni: Q. E. D., ezt akartuk bizonyítani.
De ha tisztáztuk, hogy marketing- vagy piacfejlesztési szerepük lényegében vagy nincsen, vagy csak ritkán és csekély, akkor valójában mi is a funkciója a borversenyeknek? Szerintem elsősorban azért neveznek bortermelők ezekre a borversenyekre, hogy visszajelzést, visszaigazolást kapjanak arról, hogy mennyire jó munkát végeznek. Ha a borok ára, a piac presztízse, a pince gyors kiürülése és a fogyasztók, kereskedők tolongása a pinceajtónál nem adja meg a kellő visszajelzést, akkor még mindig jól tud esni egy szép oklevél, amit ki lehet rakni a falra, meg lehet osztani az Instán, Facebookon meg még ki tudja mely bugyrában az internetnek. Ezt a szolgáltatást pedig tényleg kifogástalanul nyújtja a legtöbb borverseny. Főleg azok, ahol a formátum része, hogy a nevezett borok akár háromnegyede fixen kap valami oklevelet. Sőt, találomra rákerestem egy híres borvidékünk borversenyére, és 330 nevezett borból 330 kapott valamilyen érmet. Bámulatos.
Mindettől függetlenül persze borversenyek vannak. Helyiek is, meg nagyobbak is. Hajrá! Sok sikert kívánok nekik!
Alapvetően minden boros rendezvény, minden boros megmozdulás kultúrmisszió.
Minden borzsűri, minden borkritikus, aki leül egy asztal elé, amin ott áll több tucat pohár bor, az komoly szakmai munkát végez. Nagy respekt nekik. Isten őrizz, hogy a lelkükbe tapossak, amikor azt mondom, hogy ezek a versenyek sem a fogyasztók, sem termelők irányába nem töltik be a sokak által nekik tulajdonított funkciókat. Ezzel együtt még ünnepelhetjük és szerethetjük azokat a funkciókat, amiket viszont betöltenek. Ameddig van, aki nevez borokat, és kifizeti a nevezési díjakat, addig lesznek is ilyen borversenyek. És ezzel semmi baj nincsen.
About the wine competitions
It’s a sensitive topic. Mainly because I have some truly dear wine friends who enjoy working with wine competitions; fellow winemakers who like to participate in them; and quite a few acquaintances who, however incomprehensibly to me, enjoy reading and discussing the results. I have absolutely no intention of offending them. At the same time, my opinion is that wine competitions — from the perspective many people hold — are actually pointless.
But let's look at the topic a bit more pragmatically!
There are many types of wine competitions. The most — let’s say — ordinary are the regional wine competitions. The only real problem with these is that they are called competitions, they score wines, and they award medals. If they let go of those three things, then without a doubt, they would be great parties. Local producers put their wines on the table, which they — or the members of a committee they invite — drink. (They call it tasting, but it’s a matter for a future article.) Perfect. There’s nothing wrong with that.
The problem starts when someone wants to turn this mostly professional but still friendly wine-drinking and community-gathering event into a competition. Unfortunately, my sociological or cultural anthropological knowledge is not sufficient to explain why. Probably the competitive spirit of humans, or the “my dad is stronger than yours” boasting from elementary school, is the primary driving force. Not to mention that such competitions are perfect opportunities to polish and praise the powerful producers of the region — or to pat the shoulders of smaller ones who are loyal to them.
But it’s not worth harboring any illusions:
These competitions are fundamentally not about the wine.
On the professional level, I have two major issues with local wine competitions. First, in most wine regions, the most prestigious producers typically do not participate. Second, the wines entered are almost never commercially available products. So, the whole thing doesn’t make much sense to me. It’s just a bonus issue that the jury of these competitions is rarely composed of judges with genuine professional knowledge and wine-tasting experience.
But as I said, if we let go of the rather pointless competitive nature of these gatherings, the same event could become a truly useful, community-building wine-drinking session — perfect for exchanging news and professional know-how.
The second significant type of wine competition is roughly the same as the first, just larger in scale. They define themselves not within a wine region, but nationally, or within a broader regional framework. But the problems are exactly the same as with the smaller competitions. The most respected producers avoid them, and the competing wines are rarely sourced from the market but submitted directly by producers. And the jury is what it is. Sometimes good, sometimes weaker.
Once, the organizer of a famous Hungarian wine competition approached me, asking why we didn't enter. I said the reason was simple: I do not seek the opinion of the people who usually judge there. Also, the wines being judged aren’t necessarily the same as what consumers buy and drink. And most importantly, despite the entry fee, they don’t even provide written feedback
.
A few months later, the organizer called and said the competition would undergo a complete overhaul. The jury would consist of renowned, respected, international experts. Wines would still be submitted by producers, but those making it to the final round would be sourced from retail. And jurors would provide written feedback on every entry. Understandably, it became a matter of honor for us to participate.
The competition ran in this format for about three years. Five of our wines won top awards, and we received valuable feedback. Unfortunately, this model turned out to be short-lived. The owners of the competition were unhappy because it wasn’t their friends winning the awards — but upstart garage wineries like ours. Well, that’s what happens when the playing field isn’t tilted. But that story is just a side note.
The point is, these large regional or national competitions also don’t make much sense to me. There isn’t enough media hype behind them for their results to have real market impact.
In other words:
even the biggest awards have no advertising value.
I’ve asked many friends — organizers and judges — if there’s any market research or data proving that awards from their competitions have a measurable impact on sales or pricing. Not a single one could provide such evidence. From this, I conclude either that no one has done such research, or worse, they have — and the results showed no commercial impact.
And if that’s the case, then as a producer, the whole thing makes little sense.
Let me give you an analogy. If a running coach can't provide concrete data showing how much their athletes have improved by following their training plan – for example, what percentage their race results have improved – then it's not worth joining them if your goal is performance improvement. The coach might be a nice person, their methods might be safe and injury-free, and they might even foster a great community and friendly atmosphere. All of these are valuable. But if your main goal is to achieve better race results, then you should choose a coach who has already proven they can help others improve.
As a judge or organizer, a good wine contest is certainly a good party. Tasting hundreds of wines and getting to know what’s out there is a major professional opportunity. Meeting colleagues is obviously a good thing. But why should producers finance this with free wine and entry fees? That remains an incomprehensible mystery to me.
Finally, let’s get to the third type of competition, which might actually make some sense:
Large international wine competitions.
Their function is to serve equally large, equally international food chains and wine wholesalers — they don’t want to taste tens of thousands of wines or travel across the world. Instead, they trust the jury and outsource the evaluation. A retail buyer in the Philippines or the UK might simply look at the winners of major international competitions to build their wine portfolio.
For producers aiming to enter those markets, these competitions can be a good opportunity. For others, raking in awards is just about mental self-gratification. Of course, some say, “But consumers buy based on the stickers.” Well — that’s an urban legend no one has ever backed up with data. And I don’t just believe things I’m told.
I think consumers don’t care about the stickers. Or worse — they laugh at them. Especially now, when anyone can check a wine’s rating with an app in seconds.
But the argument that definitively sweeps all this away is a simple mental exercise:
Write down your top twenty favorite wineries. The ones whose wines you’d blindly pick up or order, knowing they’ll be good. Now: How many of those wines usually have competition stickers on them?
Thank you. As we used to write in math class: Q.E.D. This is what we wanted to prove.
If we’ve clarified that the marketing or market development role of wine competitions is essentially nonexistent — or very minimal — then what’s their actual function?
I think winemakers primarily enter wine competitions to get confirmation of how well they’re doing. If wine prices, market prestige, how fast the cellar empties, or long queues of customers don’t offer enough reassurance, then a shiny sticker and framed certificate — perfect for Instagram or Facebook — still feel good. And most wine competitions provide this service well. Especially those where three-quarters of the entrants are guaranteed to receive something.
In fact, I randomly looked up a wine competition in one of Hungary’s most famous wine regions: 330 entrants, 330 medals. Amazing.
Regardless, wine competitions exist. Local and international. Cheers to them! I wish them success.
Fundamentally, every wine event and movement is a cultural mission.
Every wine judge or critic who sits down with dozens of glasses is doing serious professional work. Much respect to them.
God forbid I’d say a single bad word about them or hurt their feelings when I say:
I don’t think these competitions fulfill the roles many attribute to them — either as a consumer or a producer.
At the same time, we can still celebrate and value the roles they do fulfill.
As long as there are producers willing to enter and pay fees, there will be wine competitions. And there’s nothing wrong with that.